Portal 2

Befejeztem a Portal 2-t. Nem volt hosszú játék, hiszen csak tegnap kezdtem, viszont nagyon jól kitalálták. A régi bevált elemeket megtartották, és rengeteg újdonságot tettek még hozzá mind a játékmenet mind pedig a látványvilág terén.

Összességében jobban sikerült, mint az előző rész, ez pedig nagyon ritka, és megbecsülendő. Jó volt, hogy ismét Jonathan Coulthon szerezte a zenéjét. Olyan jó volt, akárcsak az előző részé. Első meghallgatásra teljesen zagyva a szövege, ám a játék végigjátszása után hirtelen az összes furcsasága értelmet nyer.

Játékokról korábban:
A tíz legjobb zenéjű videojáték
Mount and Blade
Portal

A tíz legjobb zenéjű videojáték

A Galaktika közzé tette a legjobb zenéjű videojátékok felsorolását. Egyelőre a második öt helyezést hozták nyilvánosságra, de máris olyan játékok jutottak eszembe, amelyeknek a felsoroltaknál jobb zenéje van. Ez persze azon is múlik, hogy más játékokat ismerek, mint a felsorolás készítője.

Viszont kedvem támadt nekem is toplistát gyártani. Mindenféle videojáték közül válogattam, nem csak PC-re kiadottak közül, viszont alapból kizártam minden filmből készült játékot (pl. Indiana Jones, Star Wars, Blade Runner). Ezen kívül csak olyan játékokat vettem számba, amelyeknél minden szám egyaránt színvonalas.

10

A tizedik helyet nálam a Monkey Island nyerte. Klasszikus darab, a főtéma minden játékos fülében ott cseng mióta csak játszott valamelyik résszel. Ráadásul még eljátszani is könnyű. Michael Land szerezte az 1990-ben megjelent első részhez. A hangulat találó: karibi, bohókás és kicsit romantikus.

A Monkey Island egy vérbeli kattintgatós (point&click) kalandjáték, amelyben rengeteg filmes és egyéb utalás van, sok-sok humor és számtalan eredeti ötlet. Az utóbbira a legjobb példa a harcrendszer, ahol a vívást a közben elsütött jobbnál jobb bemondásokkal kell megnyerni.

 

9

A kilencedik hely a 2009-es Majesty 2 – The Fantasy Kingdom Sim című stratégiai játék zenéjének jutott, amelyet Andreas Waldetoft szerzett. A játék egésze alatt hangulatosan kíséri az eseményeket, ráadásul különböző variációkban áthatja a főtéma.

A Majesty 2 működését tekintve nagyon eredeti. Olyan mintha egy szerepjátékban (gondoljunk a WoW-ra, vagy a Skyrimra) mi adnánk a küldetéseket a hősöknek, akik maguk vásárolnak, szereznek tapasztalatot, és indulnak küldetésekre. Közvetlenül tehát nem avatkozhatunk bele a térképen mozgó egységek tevékenységébe, pusztán azáltal, hogy közhírré teszünk egy új küldetést tetszőleges nagyságú jutalommal, amely lehetőleg elég nagy ahhoz, hogy felkeltse a hősök érdeklődését.

 

8

A nyolcadik helyre ismét egy kalóztémájú játék került, amelyet csak azok ismerhetnek, akik játszottak PS2-n vagy Xboxon. A 2002-ben megjelent Pirates! The Legend of Black Katre gondolok, amelynek Frank Klepacki készítette a zenéjét.

A játékban egyaránt kalandozhatunk szárazon és vízen. Az utóbbi során lélegzetelálló tengeri ütközeteket vívhatunk megannyi hajóval. A pengecsattogás, az ágyúdörgés, a deszkaropogás és a felrobbanó lőszerraktár hangja mellett a legnagyobb hangulatot természetesen a zene hozza a játékba. Igazi tengeri medvéknek való!

 

7

A hetedik helyre egy magyar versenyző került, mégpedig Nagy Ervin és Kreiner Tamás zenei anyaga, amelyet Haegemonia – Az Univerzum Légiói című játékhoz készítettek. A remek látványvilágú, hazai fejlesztésű űrstratégiai játék megjelenésekor egészen új irányba nyitott működési elvével. Máig nem játszottam hasonlóval, amit ilyen jónak találnék.

 

 

Az alábbi videót pedig érdekességként linkelem be. Hallható alatta a zene is, de sokkal különlegesebb Kristóf Tibor zseniális hangalámondása. (Halk, ezért fontos feljebb venni előtte és lejjebb tekerni utána a hangerőt!)

 

 

6

A Total Annihilation a maga idejében, 1997-ben etalon volt stratégiai játékok terén. Számtalan gyártható egysége miatt rengeteg féle taktikával lehetett játszani. Zenei anyaga a játék többi részéhez hasonlóan kidolgozott volt. Mintakén álljon itt a March Unto Death című szám. Szerzője Jeremy Soule.

 

5

Cate Archer a női James Bond, aki a The Operative: No One Lives Foreverben mutatkozott be. A hidegháborús hatvanas évek kémtörténeteinek hangulatát idéző lövöldözős-lopakodós játék a vérbeli és a laza játékosok számára is egyaránt szórakoztató volt. Izgalmas küldetései és története annyira kidolgozott volt, hogy egyetlen valódi licencelt Bond-játék sem ért a nyomába.

A zenéje első osztályú, ráadásul egy bónuszlemez is járt hozzá, amelyről a játékban hallhatóakhoz hasonlóan a hatvanas éveket idéző számokat hallgathatunk. Zeneszerző: Guy Whitmore.

Ez a főcím:

 

 

És itt egy szám a bónusz lemezről is:

 

4

Sokáig kedvenc játékom volt az Outcast, amely egy igazi scifi. Sajátos voxelgrafikus megjelenítése gyönyörű képet adott a korabeli játékokhoz képest. Lennie More által írt zenéje a Galaktika listáján csak kilencedik lett, én azonban többre értékelem. Nemcsak színvonalas, de gondoskodik arról is, hogy a játék közben egy scifi filmben érezze magát a játékos. A szám címe Heaven on Adelpha. (Adelpha a bolygó, ahol a történet játszódik.)

 

3

Steve Jablonsky nevét a Transformers című trilógia nagyszerű zenéjének szerzőjeként ismerhetik a fimkedvelők. Kevesebben tudják azonban róla, hogy játékzenéket is ír, például minden idők legsikeresebb játéksorozatának, a Simsnek a harmadik részéhez ő írta zenéket (leszámítva természetesen az átdolgozásokat).

A játék lényege, hogy a játékos szereplőjének mindennapjait irányítja, a család, a gyereknevelés, a barátok, a partizás és persze a munka között egyensúlyozva. Ez utóbbi természetesen szinte bármi lehet a borpalackozástól az Indiana Jones-féle régészkedésen keresztül a köztisztviselői munkáig. A világ pedig érdekesen vegyíti a modern technológiákat az 50-es évek békebeli, kisvárosi életével.

 

2

A Sony 2005-ben megjelentetett egy különleges játékot, amelyet nálunk Shadow of the Colossus címen hoztak forgalomba, és nemrég ismét megjelent PS3-ra. Képi világa olyan, mintha akvarellel festették volna aprólékosan kidolgozva, pasztell színekkel. A főhősnek csak pár ellenféllel kell szembenéznie, ezek azonban hatalmas óriások, akiket meg kell találnia a kietlen világban, majd ki kell fürkésznie gyenge pontjukat, hogy legyőzze őket.

A Ko Otani által írt zenei anyag egyaránt visszaadja a vándorlás ürességét és a harcok hősiességét attól függően, hogy éppen mire van szükség. Tökéletesen kiegészíti a játék világát.

Az alábbi szám címe: The Opened Way

 

1

Az első helyezés egyértelműen Nobuo Uematsué a Final Fantasy sorozat legjobb részeinek zeneszerzőjéé. A sorozatba tartozik minden idők két legjobb történetű japán szerepjátéka (FF7, FF8). A sorozatról nem szeretnék írni, mert korábban már többször írtam róla.

A zenéje létfontosságú eleme a játéknak, és ez még inkább így volt akkor, amikor még nem voltak szinkronizálva, csak feliratozva. A játék hangulatának nagy részét a zenének köszönheti. Emiatt érezte a játékos a pöttöm pixelhősők harcait is eposzi harcoknak.

A sors fintora, hogy a 12. résznek csak a főcímzenéjét szerezte Nobuo Uematsu, ám ez a zene itt a legjobban hangszerelt, ezért ezt a változatot teszem be:

 

 

Akik lemaradtak

Két játékzenét szívesen betettem volna, de nem feleltek meg az általam kitalált kritériumoknak. Az egyik a Mass Effect 2 című scifihez készült trailerzene, amelyet a Two Steps from Hell szerzett. Sajnos a játék zenéje messze jelentéktelenebb ennél, ezért nem kerülhetett fel a listára. Ez a szám viszont itt meghallgatható a reklámfilmben.

 

 

Hasonló problémám volt a World of Warcfarttal, amely egy zseniális, heroikus 40 másodpercet leszámítva a minőségi de háttérbe vesző zenéje miatt szintén kimaradt a listáról.

 

Hasonlóak korábbról
Régi játékok, amelyek megérnének egy új kiadást
Word of Warcraft
Final Fantasy

Régi játékok, amelyek megérnének egy új kiadást

Final Fantasy VII

Hatalmas siker volt 1997 januárjában. Butácska grafikáját teljes mértékben ellensúlyozta történetének mélysége és bonyolultsága. Sem azelőtt, sem azóta nem készítettek még játékot, amelyben a cselekmény főszála ennyire izgalmas és összetett lett volna.
Bár sikerét nem tudták megismételni, a kiadó még három játékot és egy filmet készített, amely ebben a  világban játszódik, és jobban kifejti az egyes mellékszálakat.
Megérdemelne egy új, mai grafikájú kiadást, mégpedig úgy, hogy a következőkre tekintettel legyenek:
1.) Változatlan cselekmény (ez könnyű, csak meg kell állni a kísértést, hogy az előzményeket vagy folytatásokat beleírják)
2.) Az eredeti zenék nagyzenekari előadásban (a Final Fantasy-sorozatba Nobuo Uematsu szerzeményei leheltek életet)
3.) Legyen PC kiadás (a FFVII aközé a pár játék közé tartozik, amelyeket sikerült kiválóan átírnia a kiadónak számítógépre, az Egyesült Államokban és Európában ennek köszönhetően sokkal többen játszottak vele, mintha csak Playstationre jelent volna meg)

Outcast

Amikor 1999-ben megjelent, mindenkinek leesett az álla. Az akkori teljesítményű számítógépekből drasztikusan jobb grafikát hozott ki, mint kortársai, ráadásul egy hatalmas világot jelenített meg, ahol minden kölcsönhatásban volt egymással. Ehhez még hozzácsaptak egy epikus hatású szimfonikus zenei hátteret, forradalmi mesterséges intelligenciát, és egy nívós Csillagkapu-színvonalú történetet. Mai napig kedvenc játékaim közt emlékszem rá vissza.
A cég sajnos csődbe ment, így nem lett folytatás, a rajongói továbbgondolás is gyerekcipőben jár még.
Milyennek képzelem az újrakiadást:
1.) Ugyanilyen úttörő grafikát valósít meg a mai lehetőségek mellett, mint az eredeti.
2.) Árnyaltabb a története, és alternatív befejezései is vannak (példának ajánlom a Mass Effect cselekményét).
3.) Lehetőséget ad kooperatív játékra, akár 4-5 fősre. Egy játékos irányítaná a főhőst, hárman különböző feladatkörű katonatársai volnának, a negyedik pedig egy helyi, aki velük tart. És persze a több játékos ellen a gép is bonyolultabb kihívásokat vonultatna fel, például olyan feladatokat, ahol több csapattag közreműködésére is szükség van.

Army Men RTS

Stratégiai játék műanyag katonákkal 2002-ből. A gyártható egységek és a felépíthető épületek kis választéka miatt gyorsan megtanulható játék. A komoly stratégiai játékosok lenézik, azonban egyszerűsége és vértelensége miatt mindenki másnak lehetőséget ad arra, hogy komoly meccseket játsszon a Toy Story-nézőpontú világban, ahol a katonák mindenféle műanyagtárgyat olvasztanak be nyersanyagként, és ceruzaelemeket meg elektromos készülékeket csapolnak meg, hogy saját járműveiket meghajtsák.
Ami egy jó újrakiadás feltétele lenne:
1.) Modern, de egyszerű grafika, mint a League of Legendsé.
2.) Széles skálán mozgó mesterséges intelligencia. Legyen kihívás a legfelsőbb fokozat (ez hiányzott az alapjátékból), de legyen átmenet, aközött, hogy hagyja magát megverni a gép, és aközött, hogy három perc alatt elintéz.
3.) Pályaszerkesztő a többjátékos módhoz, kooperatív bevetések és nyitottság új játékmódokra.

Hasonló bejegyzések korábbról:
Mount and blade
World of Warcraft
Final Fantasy

Vasököl

Amikor megtudtam, hogy hamarosan menni fog a moziban a Vasököl című film, elsőre érdektelennek tűnt. Hugh Jackman volt az oka, hogy később felfigyeltem rá, ő ugyanis mindig újat hoz a filmjeibe, legyen az egy a tucatjával gyártott képregényfilmek közül (X-men-sorozat), egy elgondolkodtató, borzongató film, mint a Tökéletes trükk vagy akár egy átlag romantikus vígjáték (Kate és Leopold). A Van Helsinget sokan utálják, de tagadhatatlan, hogy Hugh Jackman remek benne, és sikeresen, hitelesen eleveníti meg a vámpírfilmek hőn óhajtott figuráját: a férfit, akik kőkemény, de mégis sebezhető önellentmondás nélkül.

A Vasököl története annak a Richard Matheson nevű scifiírónak az egyik novellájából merít, akinek 1954-ben írt Legenda vagyok című regényét négyszer dolgozták már fel filmvásznon, legutóbb Will Smith főszereplésével. Szintén ő adta az alapötletét Spielberg 1971-es Párbaj című filmjének, amelyben a kísérteties tanker űzi a megfélemlített személyautót, és amelynek diadalmas befejezését azóta is minden autós átérzi, amikor leelőz egy kamiont.

Tehát adott egy jó történet és egy jó színész, a kivitelezés pedig maga is remek lett. Régen láttam filmet, amely annyira akciódús és mozgalmas, hogy elejétől végig izgul alatta az ember, és közben ennyire mértéktartó. A legjobb az benne, hogy a háttérben valódi emberi kapcsolatokról van szó, a jellemek hitelesen kibontakoznak, fejlődnek, és mindez cseppet sem szájbarágós vagy giccses. Nehéz volna például még egy olyan filmet mondanom, ahol egy kisfiú szerepe ennyire jelentős, mégis természetes kisfiúként viselkedik.

Hugh Jackman szerepe új volt a korábbiakhoz képest, a film nagy részében született vesztes, még csak nem is rokonszenves, aztán apránként megváltozik a film végére.

Külön érdekes a filmben az a generációk közötti különbség, amely apa és a fia között fennáll. Az apa egykor ökölvívó volt, a történet idejére azonban már csak egy kihalt sportág utolsó mamutja. A fia pedig már a robotbox rajongója, nem ismert mást életében, csak ezt, neki ez a sport. Ez azonban nem elválasztja őket, hanem megteremti helyüket a másik mellett, a két különböző tudás, a technológiai ismeretek és a valódi sporttapasztalat, kiegészíti egymást.

A film utolsó erénye, amelyről írni szeretnék még, a befejezés. Gyors, frappáns, giccsmentes, hihető.

Hasonló témák korábbról:
Hasonmás
Hétvégi filmek (Az őslakó)
Én, a robot (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)

Robotkatica és társai

A Sci-fi és tudomány rendezvény keretein belül részt vettünk egy rövid tárlatvezetésen a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Műszaki Tanulmánytárában. A technikatörténeti gyűjtemény nagyon sok érdekes dolgot tartalmaz számítógépektől kezdve mobiltelefonokon, mérőeszközökön, televíziókon át háztartási gépekig, és még sorolhatnám. Természetesen úgy, hogy ezek fejlődését és változását nyomon követhetjük a tárgyak segítségével. Nem csak tudományos szempontból érdekes a kiállítás, hanem különleges hangulata miatt, amit retro volta okoz, is érdemes megnézni.

A gyűjteményben megtekinthető a híres dinamó is, amelyet Jedlik Ányos készített.

A kedvencem az első magyar robotállat volt, a katicabogár, amely követi a fényt, és amikor sírni kezd (ha megnyomják valamelyik pöttyét), simogatásra nyugszik meg.

Még több részlet olvasható a kiállításról ezen a linken, ahonnan a fénykép is származik. Ajánlom mindenkinek a kiállítást, nagyon érdekes programot nyújt. A múzeum épülete Budán található a XI. kerületben, kellemes környéken, megközelítése nem okoz nehézséget. Keddtől péntekig 10 órától délután 4-ig látogatható, illetve minden hónap első szombatján 10-től délután 5-ig.

A múzeum honlapja, ahol még több információ és érdekesség olvasható: http://www.omm.hu

A robotkaticáról szól ez a hír is: Katicabogár.

Hasonló bejegyzések:
Mindent a szemnek... utazó kiállítás
Arany Vénusz
A májusi Galaktika

A májusi Galaktika (254. szám)

Irodalmi tartalom

Robert Willey: A megszállás – Különös novella. Az elején a fegyverek jelenléte erős feszültséget teremt, ám a novella többi részében alig van bármiféle konfliktus vagy erőfeszítés. Inkább csak egy semleges hangú leírás az egész. Nincs benne magyarázat, kik jöttek és miért, és az sem derül ki, miért pont így lehetett őket elpusztítani. Annyit tudni meg belőle, így történt, és kész.

---

Erneszt Marinyin: Melegre várva – Jó írás. Egy bizonytalan pályán sodródó bolygó lepkeszerű lényeinek életébe kaptunk betekintést. Stílusa, története, mondanivalója egyaránt tetszett, eredeti megközelítése is érdekes.

---

Moskát Anita: Kelj fel, és járj! – Ez az érdekes hangulatú novella Magyarországon játszódik a jövőben, amikor már a betegségek, sőt a személyiség is testre szabható a tudomány segítségével, persze megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe. Ahogy a Hasonmás című filmben, itt is egy próféta és egy vallás szegül szembe a technológiával. Hívők, hataloméhes manipulátorok és a tényfeltáró riporter. A történet az amerikai filmekben bevett figurákkal dolgozik, így könnyű egy-két bekezdéssel előre megjósolni, mi fog történni, de a csattanó nagyon izgalmas és elgondolkodtató.

---

Vittorio Curtoni: A fény – Borzongató történet egy titokról, amit a szerző sem ismert, ezért mi sem jövünk rá. Az egyetlen, ami megakadályozza, hogy elaludjunk a novellán, hogy széttagoltsága értelmezésre kényszeríti az olvasót. Olyan solarisosan mély akar lenni, de nem az.

---

Kis Zoltán: Gyilkos csatolás – A hónap témája: a novellák, amelyeket nem tudott befejezni a szerző. Hasonlít az előzőre, konfliktusa van, megoldása nincs. Ami klasszikus detektívtörténetnek indul, suta stilisztikájú agyrémbe megy át.

---

Brian W. Aldiss: Civilizáció – A harmadik és egyben az utolsó novella a magazinban, aminek volt értelme. Sok irányba nyúlik ki, miközben a változásról beszél, amely maga mögött hagyja az embert. Cseppet sem derülátó írás, mégis van benne valami, ami megmutatja, hogy a sivár jelen és a reménytelen jövő ellenére is érdemes élni. Ott a gyönyörű sziget és a nő. Meg kell látni, miért érdemes tovább haladni.

Egyebek

A Game Star adott egy cikket a Lego Star Wars 3-ból a lap elejébe. Színvonalas játékleírás, csak annyira részletez, amennyire mindenkinek érdekes lehet. Egyedül azt találom furcsának, hogy a folytatátos regény után ezzel nyit a magazin, ahelyett, hogy valami rövid, nívós novellával indítaná és későbbre hagyná az olyan tartalmat, amely nem feltétlenül érdekel minden olvasót.

A Nyaralás az űrben érdekes cikk volt, ráadásul olyan tényeket is találtam benne, amelyeket neten még nem olvastam, pedig rendszeresen szoktam tájékozódni a tárgykörben. Csak Tücsi szokásos pongyola stílusa zavart. Tetszene, ha a cikkek szövegezésekor is legalább annyira igényes lenne, mint amikor novellát ír, vagy épp bevezetőt a jövő forgalmáról.

A filmajánlók vegyes érzelmeket keltettek bennem. A Trónok harca már a csapból is folyik, de ezúttal meg tudtam, ez lesz az új Gyűrűk Ura. A marketingesek megnézhetnének már más fantasyt is, mert unalmas, hogy minden új fantasypalántát a Gyűrűk Urához mérnek. A reklámkampány alapján egyébként leginkább egy filmes Record of Lodoss War-klón lehet, megspékelve persze plusz vérrel-szexszel az eladhatóság kedvéért. A másik két filmhez, a Zonadhoz és a Vámpírokhoz kedvet csinált a cikk.

A Kitchen 2099-cikk amolyan Jetsons-konyhát mutat be: hogy képzeljük megvalósítani ma azt, ami csak generációk múlva lesz egyáltalán praktikus. A játékelméletes és a Puli Space-es cikkek érdekesek voltak, de a témákat jobban is kifejthették volna.

Összesítés

Moskát Anita novellája az a típus, amiből elkelne még több, és az Aldiss-novella is igényes scifi. Marinyin története is jó. A többi többi novella leginkább csak helykitöltő.

Különösnek találom a játék és filmleírásokat is a magazinban. Nem rossz, hogy itt vannak, de inkább látnék a helyükön is novellákat, vagy Nyaralás az űrben-féle cikkeket igényes kivitelben. Játékokról és filmekről bárhol olvasni ingyen, a színvonalas sci-fi novella az, amit a Galaktikától vár az ember.

Elképzelem az olvasót, amint kifizeti az újságot, és elkezdi olvasni. Nyitány: vérfarkasos-patkányos-folytatásos rémség, játékleírás, egy lapos novella, majd diákújság színvonalú cikk… Az újság negyven százalékáig nyelnem kell a ballasztot, mire végre kapok egy normális novellát. Szerintem érdemesebb volna valami rövid, frappáns, tőről metszett scifivel indítani, még akkor is, ha az az egyetlen normális novella az egész számban.

Szintén fura, hogy a száz oldalas terjedelemből 11 oldalfelületnyit tesz ki a Metropolisz Média / Galaktika önreklámja, ami reklámbevételt nem hoz, csak elviszi a terjedelem tizedét.

A számnak erős uborkaszezon zamata van, mindegy mivel, csak töltsük meg a számot. A tudományos vonal meg összekaphatná magát.

Scifi témájú olvasnivalók korábbról:
Arany Vénusz
A halhatatlanság halála
Az ehavi Galaktika (248)

Arany Vénusz

Olvsóink figyelmébe ajánlom az aranyvenusz.blogspot.com címen található folytatásos scifi történetet. Majdnem minden nap frissül a blog, a részek rövidek (így az egyperces novellák erényeivel bírnak), tömörek és érdekesek. Érdekes tudományos-fantasztikus ötleteket olvashatunk benne, miközben szimpatikus szereplők izgalmas történetével ismerkedünk. A legjobban az tetszik, hogy általában  minden rész valamilyen érdeklődést fenntartó gondolattal zárul: vagy egy információtöredékkel vagy egy olyan utalással, ami miatt az olvasó alig várja a folytatást! A mű érdekessége még a forma: eddig nem találkoztam olyan regénnyel, ami a blogot használta volna megjelenési formaként. Ezeken kívül még a részekhez tartozó illusztrációkra hívnám fel a figyelmet, amelyek egyszerűségükkel és ötletességükkel nagyon jól passzolnak a scifi blog hangulatához.

A történet itt olvasható: Arany Vénusz  

Hasonló témák korábban:
A halhatatlanság halála
Emberek a Holdban
George kozmikus kincsvadászata

Hasonmás

Megnéztük a Hasonmás című filmet Bruce Willisszel. Jó volt, sokkal kevésbé sötét, mint vártam, és sokkal érdekesebb. Képi világában az Én, a robot filmváltozatát idézte, és nem azért, mert a világot megváltoztató találmány feltalálóját mindkettőben ugyanaz a színész, James Cromwell alakította, hanem legfőképp azért, mert mindkettő egy természetes, jelenhez nagyon hasonló eleven világot ábrázolt, csak kicsit változtatva azon a valóságon, amelyben élünk.

A hagyományos tudományos-fantasztikus történetekhez képest meglepően időszerű a film témáját adó kérdés, nem veszünk-e el túlságosan a virtuális világban történő önmegvalósításban, és nem veszítjük-e el közben kapcsolatunkat a valósággal.

Virtuális világ alatt nem kell feltétlenül a Second Life-ra, a World of Warcrafthoz hasonló tömeges internetes szerepjátékokra vagy akár a tömjénezett-átkozott Facebookra gondolni. Remélhetőleg még távolabb van tőlünk az az idő, amikor ezek bármelyike olyan világméretű függőséget okozhatna, mint a burkoknak nevezett robothasonmások használata a filmben.

Az jutott eszembe, az emberek szélesebb tömegét érinti a hordozható szórakoztatóelektronikai cikkek (okostelefonok, MP3- és MP4-lejátszók) használata. Ezek sokkal kevésbé feltűnően szigetelnek el minket a világtól, hiszen látszólag nem otthon ülünk, de voltaképp pont azt a célt szolgálják, hogy elszórakoztassanak minket az ismerős, otthonos módon, ezzel lekössék, és eltereljék a figyelmünket a külvilágról, legyen az akár unalmas, akár nyugtalanítóan nyüzsgő.

A film végére a világ átesett a ló túloldalára. Nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás. Nem kell felszámolni az eszközöket, amelyek a virtuális valóság csapdái lehetnek, hanem meg kell tanulni mértékkel és célszerűen használni őket. Ahogy őseink lehettek a tűzzel: a sötét hideg barlang meg a környező erdők teljes felgyújtása között a szemmel tartott tábortűz jelentette a mértéket.

Korábbi bejegyzések:
Hétvégi filmek (Az őslakó)
A bárány és a fejvadász (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Én, a robot (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük

Hétvégi filmek

Hétvégén végre volt egy kis idő filmezni, és két olyan filmet is megnéztünk, amelyről szívesen írnék pár mondatot.

Az egyik Az őslakó (The man from Earth) volt. Tudományos-fantasztikus történet, de egészen rendhagyó. Az egész egyetlen helyen és időben játszódik, akár egy klasszikus színdarab. Főhőse egy egyetemi tanár búcsúzik el kollégáitól, akik előtt felfedi: valójában ő még az őskorban született, csak valamiért nem hal meg, hanem állandóan vándorol, hogy így leplezze, nem öregszik. Ők hiszik is, meg nem is, heves viták és csöndes értetlenkedések váltják egymást faggatódzással.

A film zseniális abban a tekintetben, hogy akciómentes cselekménye ellenére végig képes fenntartani az éber figyelmet, izgalmas, és fordulatos. Talán pont azért képes erre, mert a beszélgetés témája minden nézőt képes megragadni épp úgy, ahogy a legkülönbözőbb szakterületű professzorokat is mind megragadja a gondolat: ki hevesen tiltakozik ellene, ki elfogadja, hidegen egyiküket sem hagyja.

Ennek ellenére a film nem hibátlan. Az örök fiatalságot mindössze remek anyagcserével magyarázza, holott a sejtöregedés a genom sérülésével függ össze, az anyagcsere romlása is csak ennek egy jele. Ez már 2007-ben sem volt újdonság, és úgy gondolom, a kikezdhetetlen stabilitású genom épp olyan egyszerűen elmagyarázható két mondatban, ahogy a mérhetetlenül kiváló sejtszintű anyagcsere, ezért úgy érzem, ezen a téren lehetett volna korszerűen tudományosabb.

Másrészt célszerűbbnek éreztem volna, ha hősünk történelmileg jelentéktelenebb. Az „Ott voltam Kolombusz hajóján.” még jó volt, a többi kicsit sok, Ockham borotvájának elve alapján már hiteltelen, amit mesél.

Összességében különleges, elgondolkodtató film volt. A színészek, főleg a főhős, David Lee Smith, teljesítménye is elismerésre méltó, de a szinkronnak is jár egy nagy dicséret.

A másik film, amelyet megnéztünk, gyökeresen különbözik az előzőtől, a Mr. és Mrs. Smith. Nem vagyok a bérgyilkolászós téma nagy kedvelője, ezért mindeddig nem néztem meg, pedig már megjelent öt vagy hat éve.

Meg kell hagyni, nagyon jól kitalálták a történetet hőseink foglalkozásuk ellenére nem lövöldöznek ártatlanokra, kizárólag arctalan gonosztevőkre meg ügynökökre, szóval a célpontok abba a kategóriába tartoznak, amelyet a Csillagok háborúja óta gyakran emlegetnek úgy, rohamosztagos: azaz nem sajnáljuk őket, ők a temérdek könyörtelenül gonosz ellenség, és kész.

Pusztán a forgatókönyv valószínűleg átlagos, vagy az alatti lenne, ha nem volna benne Brad Pitt és Angelina Jolie. Ők azonban olyan feszültséget képesek teremteni a páros jelenetekben, hogy az elképesztő. Eleinte azért mert nem tudják egymásról, kik ők valójában, aztán azért, mert már tudják, de félnek, hogy a másik is tudja, a vége meg pont attól jó, hogy már mindent tudnak. Ráadásul a két színész valahogy olyan képet vág, hogy még a közepes poénok is nagyot csattannak a szájukban. (Megint csak elismerés a szinkronszínészeknek).

Filmekről korábban:
Így jártam anyátokkal
Levelek Júliának
Aranyhaj

A halhatatlanság halála

Asimov ebben a könyvében is lenyűgözi az olvasót. A cselekmény egyszerre izgalmas és mély, a szereplők ábrázolása tömör, mégis találó, az idősíkváltások miatt pedig olyan jó a tempója, hogy akár közvetlenül forgatókönyvet lehetne írni belőle.

Története egészen más, mint például az Alapítvány-sorozatnak, mégis beleilleszkedik a nagy egyesített asimovi univerzumba. Mondhatnánk, mindennek az alapja.

A regény időutazásról, és a történelem folyamatos módosításáról szól, átgondolt kőkemény következetességgel. Egy elképesztő léptékű, matematikai-statisztikai alapokon nyugvó társadalomtervezést ismerhetünk meg benne, amely sokban emlékeztet a Második Alapítványra, mégis gyökeresen más.

Lenyűgöz mennyire hisz Asimov abban, hogy a tudomány segítségével egyszer képesek leszünk a jövőnk megsejtésére, és befolyásolására. Egyáltalán nem lehetetlen. Miért volna az? Rengeteg idő, erőfeszítés és tudás szükséges hozzá, de lehetséges. Persze a lehetséges és a valószínű nem ugyanaz. Meg az sem mindegy, hogy ha van is valószínűsége, mikor növekszik meg ez annyira, hogy valóban be is következzen az áttörés. Évezredek? Asimov ilyen nagy számokkal operál. Kívánom, legyen igaza, és ne pusztítsuk ki magunkat addig. A nukleáris háború rémképe ott kísért a regényben, mint egy periodikusan vissza-visszatérő fenyegetés. A demokrácia állandóan váltakozó felemelkedése és hanyatlása pedig nem is puszta lehetőség a könyvben, hanem tény. És még azt szokás mondani, hogy a klasszikus scifik mind optimisták!

De van még egy nagyon érdekes motívum a regényben, amelyre érdemes felfigyelni. Ez a női szereplő, Noÿs Lambent alakja. Eleinte gyerekesnek látjuk, később valamiféle számító ösztönlénynek, végül rájövünk, hogy egy mélyebb, természetes tudás hordozója. Akiről azt hittük, szánalmas és gyámolítandó, egyszerre fölénk nő, és kiderül róla, hogy értelmesebb és okosabb, mint bárki más. Egy másik regény, az Alapítvány és Föld hősnőjére, Blissre hasonlít. Mindketten egy átfogóbb megértés megtestesülései, miközben van egy erős, tiszta erotikus kisugárzásuk, amely őszinteséggel és szeretetreméltósággal jár együtt.

Hasonlóak korábbról:
Az ehavi Galaktika
Emberek a holdban
George kozmikus kincsvadászata

Az ehavi Galaktika

Spike Milligan: Milligan könyve a Teremtésről – szellemes szösszenet, hogyan íródna ma a Biblia. Hibája, hogy annyira kultúrafüggő, hogy a poénokhoz többnyire lábjegyzet kell, így nem nagyon csattannak. Ezenkívül a biblikus stílusjáték szerintem nem szórakoztató annyira, hogy egy novellahosszan kitartson. Ami azért tetszett: „És szóla az Isten Noénak, mondván: Menj ki a bárkából! Noé megcselekedte vala és háromezer lábnyit zuhant.”

Kovács T. Mihály: Olajpusztító – érdekes gondolatra épülő novella, hossza a témának pont megfelelő egyszerű, rémítő csattanóval a végén. Rámutat arra, miért nem helyes napjaink infrastruktúráját egyetlen energiahordozó köré felépíteni. Jóslatai elég félelmetesek, és jól belegondolva reálisak is.

Robert Silverberg: Csontház – hangulatos, eredeti scifi. Rövid idő alatt felépíti a világot, a főhős jellemét és egy remek, csattanós történetet, amely elejétől végéig tele van feszültséggel. Tetszett a mondanivalója.

Mike Resnick: Végső megoldás – mindig egyszerűbb egy csoportot okolni a gondokért, mintsem megoldani őket. A történet arról szól, mi van, ha eltűnik mindenki, akit okolni lehet. Szellemes, rövid és frappáns. Csattanója nem a legeredetibb, de megjárja. A fordítás stílusa jól fekszik a mondanivalóhoz.

James P. Hogan: A béke barátja – érdekes időutazós történet, ahol a különböző jövők mind ugyanott akarnak változtatni a múlton: „Ha Hitler nem lett volna…”. A történet hátulütője egy logikai bukfenc: ha a jóságos Hitler nem hal meg, akkor a jövő békés, tehát nem jön senki a jövőből, aki megölje, tehát nem hal meg. Akkor miért vannak időutazók, akik mégis megölik. Legfeljebb arra tudok gondolni, hogy a gonosz Hitler úgyis megölte volna a jót. Ilyen szempontból viszont mindegy, volt-e jó Hitler, hiszen az időkommandósok nélkül is meghalt volna. A csattanó szárazan kattan, mint egy csütörtököt mondott puska. Az sem vált előnyére a novellának, hogy egy darab (nem tudni, egy mondat, egy bekezdés vagy egy hasáb) láthatóan kimaradt belőle.

Cordwainer Smith: A Q/81. háború – nem ez az első sportként űzött háború, amiről olvastam, de rövid és frappáns novella. Azt mondom, ha meg kell tenni, ez a módja. Feszüljenek egymásnak a szimulátorok, és akik akarják, öljék egymást, de ne a lakosság kárára. Sőt, mondja a novella, ez sport, a közönség drukkol, és Q-sugaras teleszkópokat vesz. Persze ki háborúzna, ha az valóban sport lenne, egyenlő esélyekkel? A történet Sagan Hétfő esti vadászok című cikkét juttatta eszembe.

Erneszt Marinyin: Holnaputáni gondok – a novella felteszi a hagyományos kérdést: kell-e törődnünk ma azzal, mi lesz holnap? Persze, gondoljuk, de nem teszünk semmit. Elsőre azt hittem, egy időutazó-történet lesz ez is, de egészen másképp alakult, mint vártam. A befejezés mondanivalója érdekes és megszívlelendő, viszont jobban tetszene a történet rövidebben. Érdemes volna első helyen kihúzni a kvantumok színének vöröseltolódásáról szóló részt…

Összegzés: a számból az Olajpusztító és a Csontház nagyon tetszettek. A végső megoldás és A Q/81. háború is megért egy mosolyt. A folytatásost nem olvastam, mert nem ismerem a sztori elejét, igaz, amikor minden hónapban vettem Galaktikát, akkor meg nem emlékeztem eléggé mit olvastam az egy-két hónappal korábbi számban. Ez az átlógatás nem jön be.

A nem irodalmi rész is tetszett. Bár a Fallout-sorozat nem szívem csücske, hangulatos volt a játékleírás, és jó volt Kovács T. Mihály cikke is a természeti katasztrófákról, bár szívesen láttam volna, ha a felelősség kérdése nem húzódik annyira háttérbe.

Mindent egybevéve jónak tartom az ehavi számot, és azt javaslom, aki még nem olvasta, pótolja be!

Korábbi bejegyzések a témában:
Száguldó robotok
Emberek a holdban
George kozmikus kincsvadászata

Kitekintés:
Galaktika

Száguldó robotok

A Száguldó robotok egy különleges logikai társasjáték. Minden játékos egyszerre játszik benne ugyanazzal a céllal, ami nem más, mint minél több pontot összegyűjteni.

A 96 féleképp összerakható táblán akadályok és célok helyezkednek el különböző elrendezésben. A robotokat minden játék elején tetszőleges helyre lehet tenni, ami gondoskodik arról, hogy ne legyen soha két egyforma parti. Minden kör elején húzással választunk egyet a célokat jelképező korongok közül, ez lesz az adott kör célja.

Ekkor a játékosok mind magukban gondolkodni kezdenek, hogy megtalálják a legrövidebb utat a kör célja és az azzal megegyező színű robot között. A robotok bármilyen irányban indulhatnak, és bármennyit léphetnek, de nem tudnak megállni, amíg akadálynak vagy másik robotnak nem ütköznek. Csak ekkor változtathatnak ismét irányt.

Aki megtalálja a legrövidebb utat, az kapja a pontot (több egyforma megoldás esetén az, akinek eddig kevesebb pontja volt, egyforma pontszám esetén az előbb megoldó).

Olyan játék, amelyet egyszerű játszani, mégis nagyon izgalmas. Ráadásul a pontszerző játékosnak minden kör külön győzelemélményt jelent. Amikor játszottunk, szinte mindegy is volt, hogy ki nyert, annyira jó érzés volt egy-egy fogó feladványt megoldani. Gyakran minden megoldást megnéztünk. Ez praktikus volt, hiszen egymás ötleteiből is tanulhattunk.

Az élményt a scifi aranykorának filmjeit idéző bumfordi robotok, a szép, egyszerű tábla, és a játék színvonalas kivitelezése is fokozta. Különösen jópofa, hogy akár egyedül is játszható, de akár tízen is nekifoghatnak a robotos kincsvadászatnak.

Hasonló témákról korábban:
Nyolcvan nap alatt a föld körül (társasjáték)
Chronotron

Kitekintés:
A társasjáték saját honlapja
Próbáld ki online!
Társasklub – Száguldó robotok @ Lacxox

Csúcsfejek

Megnéztük a Csúcsfejeket, én most láttam először. Aranyos film a bolygónkon ragadt földönkívüliekről, akik megpróbálnak beilleszkedni az amerikai kultúrába. A kedvenc részem az volt, amikor az anya így vigasztalja megbántott kamasz lányát:

“Tudod, Connie, azt olvastam egy magazinban, hogy velem bármit megbeszélhetsz.”

Emberek a Holdban

Az elbeszélésmód korához képest nagyon modern. A főhős élménybeszámolójával kezdődik, majd dokumentumok összefoglalása következik kommentárral. A jellemábrázolások jók, noha mindössze két főszereplővel számolhatunk.

A cselekmény izgalmas scifi, amely megfelel a hagyományos szabályoknak: a történet végére eltűnik az eszköz, az előállítója, és a felfedezésnek is nyoma vész, azaz helyreáll a természetes világrend. Tehát akár meg is történhetett volna.

Külön pluszpont, hogy korának aktuális tudományos tényeire alapoz a szerző. Még a huszadik század elején is lehetségesnek tartották a gravitációs árnyékolást, amelyen a történet alapul. Ám az elmélet fonákságai is megjelennek, talán beszédesebben is, mint ahogyan egy fizikus elmagyarázhatná mindezt.

Olvasásról korábban:
Olvasási technikák
Gerorge kozmikus kincsvadászata
moly.hu

Kitekintés:
Ugyanez a cikk @ Moly.hu
Röviden H. G. Wellsről @ Katherine's Bookstore

George kozmikus kincsvadászata

Egy nagyon különleges könyvet olvastam ki ma. A híres elméleti fizikus, Stephen Hawking és lánya, Lucy Hawking közös regényét.

Egy gyerekkönyv, de legkevésbé sem mese, hanem egy izgalmas scifi kalandtörténet, amelynek gyerekhősei nyakukba veszik a kozmoszt, hogy megmentsék a világot.

Amellett, hogy gyerekeknek szól és ezért könnyed és mozgalmas, a könyv tele van a legmodernebb kozmológiai ismeretekkel neves, elismert kutatók és egyetemi professzorok tollából olyan formában, hogy az akár egy gyerek számára is izgalmas és emészthető, miközben felnőtt fejjel is érdekesnek találjuk.

Kellemes szórakozást nyújt mindenkinek, és remek arra, hogy bevezesse a legfiatalabb olvasókat a scifi birodalmába, ráadásul egy olyan úton, amely a hard science fiction felé indul.

A scifi mellett megjelenik benne néhány pár bekezdésnyi rész erejéig a tudományos ismeretterjesztésnek az az olvasmányos válfaja, amelyet Hawkingon kívül például Carl Sagan is művelt.

Az illusztrációanyag is igényes, kedves. Egyszerre idézi a jelent és a scifi aranykorát (például a borító). A színes táblák remek minőségű felvételeket tartalmaznak a világűr különböző részeiről.

Minden tekintetben klassz könyv. És ha valaha a benne foglalt tudományos eredmények elavulnak is, a regény magában is érdemes arra, hogy kézbe vegyük, vagy gyerekünk kezébe adjuk.

Kapcsolódó témák:
moly.hu
Az időutazó felesége (A bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Könyvcsomag

51-es bolygó

Az űrhajózás hajnala óta rengeteg scifi íródott arra a témára, mi lesz ha eljönnek az idegenek. Jók lesznek? Vagy éppen gonoszok? Ugyanígy filmek sorai születtek arról, mi lesz akkor, ha mi más világokra érkezünk. Az 51-es bolygó pontosan ezt a két ötletet egyesíti: az idegenek által lakott világra érkező emberi űrhajós ugyanis az idegenek szemében a hódító földönkívüliek előfutárának tűnik.

A film rendkívül ötletes. Megmutatja a békés átlagpolgárok életét, akiknek a grillpartiját tönkretette, hogy a leszállóegység a pázsitjuk közepén landolt. Megmutatja a katonaság közhelyesen arrogáns arcát, és azt is, hogy voltaképp ők is csak jót akarnak. Külön tetszett, ahogyan a sajtó függetlenségét és igazságra törekvését bemutatta a történet (tudniillik, az első fenyegetésnek lefeküdtek, az idegen világ űrhajósáról viszont igyekeztek minél feketébb képet festeni, mert az néz ki jól a hatórás hírekben).

Az idegen világ kidolgozása dicséretet érdemel. Az ötvenes évek Amerika-nosztalgiáját eleveníti meg, csak persze minden más. A gömbölyű és kerek formák dominálnak mindenütt, ugyanakkor a hangulat, a térrendezés, minden olyan boldog nyugodt, mint ahogy, mondjuk, a Pleasantville ábrázolja. Csak persze ebbe a nyugodt kompozícióba belecsöppen egy NASA űrhajós.

Rengeteg nagyon jól kitalált utalás is van a történetben, és a cselekmény is jól sikerült. A humor is a helyén van, izgalmas is, meglepően sok helyen. Egyszerűen minden rendben. Mégis, ha egy negatívuma van a filmnek, akkor azt mondanám, hiányzik belőle valami, amitől átütő erejűen eredeti vagy megkerülhetetlenül új lenne. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató volt.

Hasonló filmek korábban:
Clutch Powers kalandjai
Jégkorszak 2: Az olvadás

Half-Life: Blue Shift

A szombaton végigjátszott Portal, amely a Half-Life 2 játékmotorját használta, meghozta a kedvem ahhoz, hogy más Half-Life-on alapuló játékot is végigjátsszak. Választásom a Blue Shiftre esett, és ezt egyáltalán nem bántam meg.

Azok a dolgok, amelyeket az eredeti játékban nem szerettem, itt előnyükre változtak.

Ott van, első sorban, a játék története.

Ugyanis az alapjátékban a Black Mesa kutatóközpont felelőtlen tudósai, köztük a főhős, Gordon Freeman, dimenziók közti utazással, majd egy felfedezett másik dimenzióban létező világ kizsákmányolásával próbálkoznak, mígnem egy beláthatatlan kísérlet eredményeképp összenyitják dimenziónkat a másikkal. Bár a döntést nem Freeman hozza, ő hajtja végre a katasztrófát okozó kísérletet, amelynek köszönhetően ellenséges idegen lények özönlik el a labort. A menekülő túlélők két tűz közé kerülnek, amikor a tengerészgyalogság megérkezik megtisztítani a terepet a lényektől és a szemtanúktól. Freeman a két ellenséges erő között lavírozik a túlélésért, mígnem a túlélő tudósok maroknyi csoportja átjuttatja a másik dimenzióba, hogy elpusztítson egy ottani lényt, amely nyitva tartja a kísérlet által létrehozott kaput a két dimenzió közt. Az elméleti fizikából doktorált Freeman számomra meglehetősen ellenszenves figura, hiszen alapból részt vesz egy kísérletben, amely messze túl van a kutatói etika határain, de a több tucatnyi katona megölése sem előnyösen árnyalja személyiségét.

A Blue Shift ugyanezt a történetet egy Black Mesa biztonsági őr, Barney Calhoun szemszögéből mutatja be. Talán nincs PhD-je, de sokkal könnyebb megkedvelni. Kezdjük ott, hogy amikor szembeszáll a lényekkel és a tengerészgyalogosokkal, tudósok életét menti meg a sajátja mellett. Azaz, abban a néhány esetben, amikor embert öl, a munkáját végzi, és jól is csinálja, ellentétben Freemannel, aki kollégáival együtt az egész világot bajba sodorta. Végül Calhoun kijut a létesítményből és magával visz egy maroknyi túlélőt is, akiket kimenekít a katonák elől. Egy ilyen főhős, akivel lehet azonosulni, a másik alapvető dolog, ami miatt jobbnak tartom a Blue Shiftet az alapjátéknál.

A harmadik, ami tetszett még benne, a hossza. Az alapjáték tisztán nyolc óra hosszú, a visszatöltött és újrajátszott részek miatt viszont akár kilenc-tíz órára is nyúlhat a játékos ügyességének függvényében. A Blue Shift három óra volt tisztán. Ennyi idő bőven elég volt, hogy élvezzem a történetet, a hangulatot, a játékot anélkül, hogy belefásultam volna. Az alapjáték az idegen világban ér véget, amely scifi szemszögből meglehetősen fantáziátlanul összedobált, finomfőzelék-színű, monoton terep. Calhoun csak rövid időt tölt odaát, így is a Blue Shift mélypontja a Xen világon tett kiruccanás.

Játékokról korábban:
Portal
Final Fantasy Tactics
Chronotron

Portal

A Steam nevű tartalomszolgáltató pár napja elérhetővé tette számos termékét a Macintosh felhasználók számára. Ezt megünneplendő az egyik Steamen elérhető játékot, a Portalt minden tagjuk számára ajándékba adják május 24-ig, csak kérni kell.

Kértem, meg is kaptam, és nagyon élveztem. Rövid, de igényes, és egyedülálló a maga nemében.

Logikai játék, ahol a főszereplő nézőpontjából látjuk az eseményeket, akár egy lövöldözős játékban, ám nincsenek ellenfelek, csak egy laboratóriumi labirintus, ahol rendhagyó körülmények között kell tesztelnünk a feladatmegoldó-képességünket, hogy végigjussunk a játék szintjein egyenesen a tortáig. A játéknak azonban van még egy lényegi eleme, amelyről nem beszéltem. A feladatok ugyanis megoldhatatlanok lennének a játékban található különleges eszköz nélkül, amely szinte bármely felületen két járatot, portált tud nyitni. Ezek közvetlen összeköttetésben vannak egymással: amilyen sebességgel és szöggel lépünk be az egyikbe, olyannal jövünk ki a másikon. A feladatmegoldás elsősorban ennek a gépnek a használatára épül.

A játéknak története is van emellett. Főszereplőnk egy android, akit tesztelésre használnak. A teszt végén pedig torta helyett a pusztulással kínálják. Az utolsó lift az androidpokolba, egy tüzes megsemmisítőbe viszi. De vajon meg lehet-e állítani bárkit is, aki a portáleszközből és a játékos intelligenciájából álló kombinációt birtokolja? Persze játékosfüggő. A történet egészen a szabadságig vezet, a laborból való kitörésig, a felfegyverzett laboratóriumi mesterséges intelligencia legyőzéséig. De persze van egy nagy csavarás az egész végén.

Mindenesetre a Portal egy szellemes, izgalmas logikai játék klassz grafikával, amelyet érdemes végigjátszani.

Játékokról korábban:
Final Fantasy Tactics
Az új Prince of Persia (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Sword of Mana (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)

A blog világa és a kultúra

Blogszerzőként érdekes volt meghallgatni Szávai tanár úr előadását, amelyet az Írószövetség főhadiszállásán tartott a fenti címen. A történeti naplóírás és a hétköznapi naplóírás szemszögéből egyaránt vizsgálta a jelenséget. Nyílt olvasói és régi blogíró szemmel.

Tézise, amelyet meggyőzően alátámasztott, az volt, hogy a blog megjelenésével hiánypótló jelentőségű. Rengeteg embert vesz rá az írásra és az olvasására, ezzel helyreállítja az egyensúlyt amelyet a televízió és a személyi számítógépek által nyújtott szolgáltatások változtattak meg a vizuális iránynak kedvezve.

Az előadás utáni vita eleinte keveset tett hozzá a témához. Később amikor a kevéssé érdekes technikai kitérők után végre ismét a blogokról volt szó, érdekesebb vélemények is elhangzottak.

Mennyire hasznos a blogok szubjektivitása? A magányos vagy a társas élet része-e?

Bennem az a kérdés merült fel, vajon a blogszerzők tisztában vannak-e az olvasószámmal együtt növekvő felelősséggel, amelyet nyomon követőik nyelvére és gondolkodásmódjára gyakorolnak.

Ajánlott oldal:
Szávai János honlapja

A hotdogárus, a lovag és a majom

Megnéztük mit is lehet összeépíteni a 8398-as hotdogárusból, az 6515-ös lovagból, és a 4916-os creatorból. A közös építés eleinte egy terasz, majd egy baldachinos trónus készítését célozta meg, a végső eredmény azonban egy komoly időutazó csapat lett.

Az időgépben az utazó már kész az indításra. Készüléke felfegyverzetten repíti őt előre a középkorból. Útitársa, aki a XXI. század ruháival álcázza magát, az időbója kronoantennájával már bemérte a célt.