A tíz legjobb zenéjű videojáték

A Galaktika közzé tette a legjobb zenéjű videojátékok felsorolását. Egyelőre a második öt helyezést hozták nyilvánosságra, de máris olyan játékok jutottak eszembe, amelyeknek a felsoroltaknál jobb zenéje van. Ez persze azon is múlik, hogy más játékokat ismerek, mint a felsorolás készítője.

Viszont kedvem támadt nekem is toplistát gyártani. Mindenféle videojáték közül válogattam, nem csak PC-re kiadottak közül, viszont alapból kizártam minden filmből készült játékot (pl. Indiana Jones, Star Wars, Blade Runner). Ezen kívül csak olyan játékokat vettem számba, amelyeknél minden szám egyaránt színvonalas.

10

A tizedik helyet nálam a Monkey Island nyerte. Klasszikus darab, a főtéma minden játékos fülében ott cseng mióta csak játszott valamelyik résszel. Ráadásul még eljátszani is könnyű. Michael Land szerezte az 1990-ben megjelent első részhez. A hangulat találó: karibi, bohókás és kicsit romantikus.

A Monkey Island egy vérbeli kattintgatós (point&click) kalandjáték, amelyben rengeteg filmes és egyéb utalás van, sok-sok humor és számtalan eredeti ötlet. Az utóbbira a legjobb példa a harcrendszer, ahol a vívást a közben elsütött jobbnál jobb bemondásokkal kell megnyerni.

 

9

A kilencedik hely a 2009-es Majesty 2 – The Fantasy Kingdom Sim című stratégiai játék zenéjének jutott, amelyet Andreas Waldetoft szerzett. A játék egésze alatt hangulatosan kíséri az eseményeket, ráadásul különböző variációkban áthatja a főtéma.

A Majesty 2 működését tekintve nagyon eredeti. Olyan mintha egy szerepjátékban (gondoljunk a WoW-ra, vagy a Skyrimra) mi adnánk a küldetéseket a hősöknek, akik maguk vásárolnak, szereznek tapasztalatot, és indulnak küldetésekre. Közvetlenül tehát nem avatkozhatunk bele a térképen mozgó egységek tevékenységébe, pusztán azáltal, hogy közhírré teszünk egy új küldetést tetszőleges nagyságú jutalommal, amely lehetőleg elég nagy ahhoz, hogy felkeltse a hősök érdeklődését.

 

8

A nyolcadik helyre ismét egy kalóztémájú játék került, amelyet csak azok ismerhetnek, akik játszottak PS2-n vagy Xboxon. A 2002-ben megjelent Pirates! The Legend of Black Katre gondolok, amelynek Frank Klepacki készítette a zenéjét.

A játékban egyaránt kalandozhatunk szárazon és vízen. Az utóbbi során lélegzetelálló tengeri ütközeteket vívhatunk megannyi hajóval. A pengecsattogás, az ágyúdörgés, a deszkaropogás és a felrobbanó lőszerraktár hangja mellett a legnagyobb hangulatot természetesen a zene hozza a játékba. Igazi tengeri medvéknek való!

 

7

A hetedik helyre egy magyar versenyző került, mégpedig Nagy Ervin és Kreiner Tamás zenei anyaga, amelyet Haegemonia – Az Univerzum Légiói című játékhoz készítettek. A remek látványvilágú, hazai fejlesztésű űrstratégiai játék megjelenésekor egészen új irányba nyitott működési elvével. Máig nem játszottam hasonlóval, amit ilyen jónak találnék.

 

 

Az alábbi videót pedig érdekességként linkelem be. Hallható alatta a zene is, de sokkal különlegesebb Kristóf Tibor zseniális hangalámondása. (Halk, ezért fontos feljebb venni előtte és lejjebb tekerni utána a hangerőt!)

 

 

6

A Total Annihilation a maga idejében, 1997-ben etalon volt stratégiai játékok terén. Számtalan gyártható egysége miatt rengeteg féle taktikával lehetett játszani. Zenei anyaga a játék többi részéhez hasonlóan kidolgozott volt. Mintakén álljon itt a March Unto Death című szám. Szerzője Jeremy Soule.

 

5

Cate Archer a női James Bond, aki a The Operative: No One Lives Foreverben mutatkozott be. A hidegháborús hatvanas évek kémtörténeteinek hangulatát idéző lövöldözős-lopakodós játék a vérbeli és a laza játékosok számára is egyaránt szórakoztató volt. Izgalmas küldetései és története annyira kidolgozott volt, hogy egyetlen valódi licencelt Bond-játék sem ért a nyomába.

A zenéje első osztályú, ráadásul egy bónuszlemez is járt hozzá, amelyről a játékban hallhatóakhoz hasonlóan a hatvanas éveket idéző számokat hallgathatunk. Zeneszerző: Guy Whitmore.

Ez a főcím:

 

 

És itt egy szám a bónusz lemezről is:

 

4

Sokáig kedvenc játékom volt az Outcast, amely egy igazi scifi. Sajátos voxelgrafikus megjelenítése gyönyörű képet adott a korabeli játékokhoz képest. Lennie More által írt zenéje a Galaktika listáján csak kilencedik lett, én azonban többre értékelem. Nemcsak színvonalas, de gondoskodik arról is, hogy a játék közben egy scifi filmben érezze magát a játékos. A szám címe Heaven on Adelpha. (Adelpha a bolygó, ahol a történet játszódik.)

 

3

Steve Jablonsky nevét a Transformers című trilógia nagyszerű zenéjének szerzőjeként ismerhetik a fimkedvelők. Kevesebben tudják azonban róla, hogy játékzenéket is ír, például minden idők legsikeresebb játéksorozatának, a Simsnek a harmadik részéhez ő írta zenéket (leszámítva természetesen az átdolgozásokat).

A játék lényege, hogy a játékos szereplőjének mindennapjait irányítja, a család, a gyereknevelés, a barátok, a partizás és persze a munka között egyensúlyozva. Ez utóbbi természetesen szinte bármi lehet a borpalackozástól az Indiana Jones-féle régészkedésen keresztül a köztisztviselői munkáig. A világ pedig érdekesen vegyíti a modern technológiákat az 50-es évek békebeli, kisvárosi életével.

 

2

A Sony 2005-ben megjelentetett egy különleges játékot, amelyet nálunk Shadow of the Colossus címen hoztak forgalomba, és nemrég ismét megjelent PS3-ra. Képi világa olyan, mintha akvarellel festették volna aprólékosan kidolgozva, pasztell színekkel. A főhősnek csak pár ellenféllel kell szembenéznie, ezek azonban hatalmas óriások, akiket meg kell találnia a kietlen világban, majd ki kell fürkésznie gyenge pontjukat, hogy legyőzze őket.

A Ko Otani által írt zenei anyag egyaránt visszaadja a vándorlás ürességét és a harcok hősiességét attól függően, hogy éppen mire van szükség. Tökéletesen kiegészíti a játék világát.

Az alábbi szám címe: The Opened Way

 

1

Az első helyezés egyértelműen Nobuo Uematsué a Final Fantasy sorozat legjobb részeinek zeneszerzőjéé. A sorozatba tartozik minden idők két legjobb történetű japán szerepjátéka (FF7, FF8). A sorozatról nem szeretnék írni, mert korábban már többször írtam róla.

A zenéje létfontosságú eleme a játéknak, és ez még inkább így volt akkor, amikor még nem voltak szinkronizálva, csak feliratozva. A játék hangulatának nagy részét a zenének köszönheti. Emiatt érezte a játékos a pöttöm pixelhősők harcait is eposzi harcoknak.

A sors fintora, hogy a 12. résznek csak a főcímzenéjét szerezte Nobuo Uematsu, ám ez a zene itt a legjobban hangszerelt, ezért ezt a változatot teszem be:

 

 

Akik lemaradtak

Két játékzenét szívesen betettem volna, de nem feleltek meg az általam kitalált kritériumoknak. Az egyik a Mass Effect 2 című scifihez készült trailerzene, amelyet a Two Steps from Hell szerzett. Sajnos a játék zenéje messze jelentéktelenebb ennél, ezért nem kerülhetett fel a listára. Ez a szám viszont itt meghallgatható a reklámfilmben.

 

 

Hasonló problémám volt a World of Warcfarttal, amely egy zseniális, heroikus 40 másodpercet leszámítva a minőségi de háttérbe vesző zenéje miatt szintén kimaradt a listáról.

 

Hasonlóak korábbról
Régi játékok, amelyek megérnének egy új kiadást
Word of Warcraft
Final Fantasy

Régi játékok, amelyek megérnének egy új kiadást

Final Fantasy VII

Hatalmas siker volt 1997 januárjában. Butácska grafikáját teljes mértékben ellensúlyozta történetének mélysége és bonyolultsága. Sem azelőtt, sem azóta nem készítettek még játékot, amelyben a cselekmény főszála ennyire izgalmas és összetett lett volna.
Bár sikerét nem tudták megismételni, a kiadó még három játékot és egy filmet készített, amely ebben a  világban játszódik, és jobban kifejti az egyes mellékszálakat.
Megérdemelne egy új, mai grafikájú kiadást, mégpedig úgy, hogy a következőkre tekintettel legyenek:
1.) Változatlan cselekmény (ez könnyű, csak meg kell állni a kísértést, hogy az előzményeket vagy folytatásokat beleírják)
2.) Az eredeti zenék nagyzenekari előadásban (a Final Fantasy-sorozatba Nobuo Uematsu szerzeményei leheltek életet)
3.) Legyen PC kiadás (a FFVII aközé a pár játék közé tartozik, amelyeket sikerült kiválóan átírnia a kiadónak számítógépre, az Egyesült Államokban és Európában ennek köszönhetően sokkal többen játszottak vele, mintha csak Playstationre jelent volna meg)

Outcast

Amikor 1999-ben megjelent, mindenkinek leesett az álla. Az akkori teljesítményű számítógépekből drasztikusan jobb grafikát hozott ki, mint kortársai, ráadásul egy hatalmas világot jelenített meg, ahol minden kölcsönhatásban volt egymással. Ehhez még hozzácsaptak egy epikus hatású szimfonikus zenei hátteret, forradalmi mesterséges intelligenciát, és egy nívós Csillagkapu-színvonalú történetet. Mai napig kedvenc játékaim közt emlékszem rá vissza.
A cég sajnos csődbe ment, így nem lett folytatás, a rajongói továbbgondolás is gyerekcipőben jár még.
Milyennek képzelem az újrakiadást:
1.) Ugyanilyen úttörő grafikát valósít meg a mai lehetőségek mellett, mint az eredeti.
2.) Árnyaltabb a története, és alternatív befejezései is vannak (példának ajánlom a Mass Effect cselekményét).
3.) Lehetőséget ad kooperatív játékra, akár 4-5 fősre. Egy játékos irányítaná a főhőst, hárman különböző feladatkörű katonatársai volnának, a negyedik pedig egy helyi, aki velük tart. És persze a több játékos ellen a gép is bonyolultabb kihívásokat vonultatna fel, például olyan feladatokat, ahol több csapattag közreműködésére is szükség van.

Army Men RTS

Stratégiai játék műanyag katonákkal 2002-ből. A gyártható egységek és a felépíthető épületek kis választéka miatt gyorsan megtanulható játék. A komoly stratégiai játékosok lenézik, azonban egyszerűsége és vértelensége miatt mindenki másnak lehetőséget ad arra, hogy komoly meccseket játsszon a Toy Story-nézőpontú világban, ahol a katonák mindenféle műanyagtárgyat olvasztanak be nyersanyagként, és ceruzaelemeket meg elektromos készülékeket csapolnak meg, hogy saját járműveiket meghajtsák.
Ami egy jó újrakiadás feltétele lenne:
1.) Modern, de egyszerű grafika, mint a League of Legendsé.
2.) Széles skálán mozgó mesterséges intelligencia. Legyen kihívás a legfelsőbb fokozat (ez hiányzott az alapjátékból), de legyen átmenet, aközött, hogy hagyja magát megverni a gép, és aközött, hogy három perc alatt elintéz.
3.) Pályaszerkesztő a többjátékos módhoz, kooperatív bevetések és nyitottság új játékmódokra.

Hasonló bejegyzések korábbról:
Mount and blade
World of Warcraft
Final Fantasy

Final Fantasy Tactics

Amikor elkezdtem játszani, még nem is sejtettem, milyen bonyolult történetű játékkal állok szemben. Politikai köpönyegforgatások, udvari és nemesi intrikák, mérgezések, merényletek, egyházi cselszövés, polgárháború és parasztfelkelés tombol a történet színhelyét jelentő Ivalice nevű birodalomban.

A hangulat szomorú, de elképesztő ötleten alapszik. Egy olyan hős történetét meséli el, akiről a történelem megfeledkezett, míg az általa kivívott békét egy gazembernek tulajdonította.

A játékosnak tehát nem a hősi hírnévért kell küzdenie, nem várhat az utókortól semmiféle igazolást tetteire válaszul, mégis ki kell tartania elvei mellett. Vajon nem úgy a legnemesebb-e küzdeni egy eszméért, hogy győzelmünk esetén kizárólag az eszme diadalmaskodik (többé-kevésbé), ránk senki sem fog emlékezni.

A játék nem könnyű, sok gyakorlást, jó előrelátási képességet igényel, de maga a játékmenet nagyon izgalmas és egyáltalán nem monoton. Ami egy kicsit feszíti az idegeket, az animáció lassúsága, de emulátorban háromszoros sebességre gyorsítva már nagyon élvezhető. Zenéje elég jellegtelen és jelentéktelen, a főcím azonban nagyon lelkesítő.

Annak ellenére, hogy tizenegy éves játék, és már sokkal modernebbek is vannak, rengeteg kellemes, izgalmas órát ültem előtte, és mindenkinek ajánlani tudom, hogy vigye harcba csapatát. Apródok, gyógyítók, lovagok, fehér- és fekete mágusok és még rengeteg (összesen húsz) különféle mesterséget tanulhatnak emebereink, nem számítva a kiemelt szereplők saját harcmodorát.

Ami különös, hogy ebben az Ivalice-ben csak emberek laknak, ellentétben a Tactics Advance és a XII-ben megismert Ivalice-szel, amelyet bangaák, vierák, nu mouk és moogle-ok népesítenek be. Igaz, így komolyabb a játék, ugyanakkor sokkal kevésbé színes.

Egy csipet csillagpor

Bár nálunk csak október 20. tájékán jelenik meg, az Egyesült Államokban ma volt a mozibemutatója a Stardustnak. Nem lehet semmi ez a film. Kaland, szerelem, varázslat, kalózok, léghajók, egy hullócsillaglány és még mennyi minden. És a szereplőket még nem is mondtam!

Charlie Cox, akit a Casanovában láthattunk, mint aki átveszi a stafétát, és Robert De Niro, akinek a filmjeiért ugyan nem vagyok oda, de tudom, hogy remek színészi adottságai vannak. És mindenek előtt, ott van Michelle Pfeiffer! Bár idén ötven, elképesztő szépsége cseppet sem fakult meg. Ragyogása az előzetes és közreadott képek alapján alighanem elhalványítja majd a nézők szemében még az igazi hullócsillagét is.

Teljesen véletlenül találtam rá a filmről szóló cikkre a movies.msn.com-on. Jó is, hogy így történt. Hiszen ha korábban találom meg, csak a várakozás napjainak száma növekszik. Így is nagyon messzinek érzem az októberi bemutatót. Remélem még idén megjelenik nálunk dévédén.

Ahogy olvastam a tartalmát, egy pillanatra úgy éreztem, ha igazán jó Final Fantasy-filmet akarnának csinálni, ez kiváló történet lehetne hozzá. Lehet, ez azért van, mert túlzottan benne vagyok a témában − ma jutottam hozzá a nyolcadik rész eredeti négylemezes kiadásához. Meg talán azért is, mert legalább annyira rajongok ezért a színésznőért, mint a Final Fantasyért.

A legtöbb, amit tehetek, hogy várok októberig.

Filmekről korábban:
Zene és szöveg
Lány a vízben
Árvák hercege

Final Fantasy

Amikor másfél éve vettem egy PlayStation 2-t, az a cél vezérelt, hogy a számítógépről és PlayStation-emulátorról már ismert Final Fantasy sorozat PS2-re kiadott részeivel játszhassak.

Hogy miért is teszem mindezt, amikor valójában nem is vagyok videojáték-függő?

Elmesélem, hogyan ismerkedtem meg a sorozattal.

Final Fantasy: The Spirits Within (2001)
Egyszer, pár éve kódolatlan HBO-napok voltak, és leadták a tévében a Final Fantasy: The Spirits Within¹ című mozifilmet. Akkoriban még nem ismertem a játéksorozatot², nem tudtam, mi fán terem, csak a címét ismertem. Viszont rémlett, hogy egy játékból készült. Meg hogy teljesen számítógéppel animált film. Akkoriban még éltem-haltam a CGI-ért, mert kevés volt belőle, és csak igen igényesek. Mivel tudományos-fantasztikus is volt, ami ritka holló manapság, rögtön videóra is vettem. Úgy voltam, legfeljebb letörlöm, ha nem jó. De gyönyörű kivitelezésű, szokatlanul szép filmnek bizonyult. Ilyet az angolszász filmipar semmiképpen sem tudna előállítani. Annyira tetszett, hogy ezen felbuzdulva megszereztem a Final Fantasy VII lemezeit.	dr. Aki Ross, The Spirits Within főhősnője
Final Fantasy VII (1998)
Rettenetesen megdöbbentem. Egészen más volt, mint a film, minden tekintetben. Főleg, ami a mulatságos rajzot illeti. A története viszont épp úgy, sőt még jobban lenyűgözött. Egyrészt megmozgatta a fantáziám, másrészt nagyon erős volt a főmeseszál, és a történet mondanivalója sem volt utolsó. Az egész (de főképp a főhősnő, Aerith) rögtön belopta magát a szívembe. Ez egyébként nem csoda. Ez a rész a legnevesebb az egész sorozatból. Ehhez készült a legtöbb kiegészítő és magyarázó történet, sőt a második nagyfilm, az Advent Children is ennek a világában játszódik. De ami a legfurább: miután megismerkedtem a Final Fantasy világával, már sekélyesnek és unalmasnak találtam a jóval véresebb, erőszakosabb, ám minden tekintetben gyengébb történetettel rendelkező amerikai és európai kalandjátékok világát. Ez a sorozat egyszerűen többet ad. Problémái nem álságosak és sablonosak, mint azokéi. Szereplőinek igazi jelleme van, nem csak papírfigurák. Emberségesebb világ.	Aerith, az Advent Childrenben
Final Fantasy VIII (2000)
Bár a rajongók nagy többsége a hetedik részt szereti legjobban, többre tartom a nyolcadik epizódot. Történetszövése is sokkal kidolgozottabb. Bár most inkább nem kezdeném mesélni, mert hihetetlen hosszú, és bonyolult. Izgalmasabb is az előző résznél, kevésbé tragikus, és egy olyan fantasztikus szerelmi történet van benne, hogy csak na! Az egyensúlyt nagyon jól belőtték az érzelmek, az akció és gondolkodtatás között. A főhős, Squall jelleme is közelebb áll hozzám, mint a hetesben. Rinoa, a főhősnő pedig van annyira vonzó, mint Aerith. Mint a FFVII., ez is PlaySation játék volt eredetileg, mégis képi világa jóval pazarabb, mozgalmasabb. Egy pillanatig sem lankadhat a figyelmem, ha játszom vele.	Rinoa, mielőtt kimerül a szkafandere (FFVIII.)
Final Fantasy IX (2001)
Laptopon, PlayStation-emulátorban játszottam végig. Kedves és szeretetreméltó ez a rész is, és le is kötött, bár a korábbi kettő sokkal összetettebb, izgalmasabb. A IX. világában nagy visszatérést szerettek volna az egykor sikeres korábbi részekéhez, így erősebb a fantasy vonulata, mint a korábbi kettőnek. Története fordulatos, humoros, helyenként megdöbbentően ötletes. Ami a gyenge pontja, hogy története a közepe felé kissé leül, és az ellenfél ahelyett, hogy titokzatos lenne, túlságosan nyugati ősgonosz lett benne. Igaz, ez a játék végére tisztázódik, megtudjuk az ő indokait is, megérthetjük őt is. A történet vége pedig szép és regényes.	Garnet királykisasszony, a FFIX. főhősnője
Final Fantasy X (2002)
Először filmmé összevágva láttam DVD-ről. A vándorlástól és felesleges csatázástól megfosztott puszta történet közel 8 óra volt. Persze így, ellentétben a 90-140 perces filmekkel, könnyű bonyolultabb meseszövésű történetet is képenyőre vinni. A többinek is volt legalább ilyen hosszú a története (sőt!), de egyrészt a korábbi részek grafikája messze elmaradt az új technológia mögött, másrészt ez volt az első szinkronizált rész, tehát a korábbiakból nem érte volna meg filmet összevágni. Megvettem a PS2-t és magát a játékot is, hogy végigjátszhassam teljes hosszában. Világa és története egyaránt nagyon klassz. Befejezése zseniális, külön megérdemel egy dicséretet. A szereplők személyisége nem annyira összetett, mint a VII-ben vagy a VIII-ban, de nagyon jól sikerültek, különösen ami Yunát, a főhősnőt és Auront, apjának egykori testőrét illeti.	Yuna és Tidus búcsúzása
Final Fantasy X-2 (2004)
A tizedik rész közvetlen folytatása, ezzel fehér holló a sorozatban. Rajza, képi világa messze maga mögött hagyta elődjéét, nemzetközi díjat is nyert egyik szereplőnőjének, Rikkunak az ábrázolása. Sajnos azonban sok minden olyat is maguk mögött hagytak benne, amit nem kellett volna. Nem volt például férfifőhős a történetben, és így persze nem volt valós szerelmi szál, ami nagy érvágás a játéknak. Plusz átrajzolták a főszereplőnőt, ami határozottan buta arcot kölcsönzött szegény Yunának. Új volt a zeneszerző is. Nem tudom honnan ásták elő, de szerencsére többet nem komponált a sorozatban. És hogy milyen bizarr figurákat sikerült behozni a játékba… Búúú… A nyitány és a játékhangulat jó lett, és a főhősnő arcát leszámítva a rajz is elképesztő. Sok gyönyörű, szelíd erotika van benne (különösen az átöltözéseknél). A zárás is jó: végre előkerül a főhősnő kedvese is. (De csak két percre, de ennyire is csak akkor, ha mázlija van a játékosnak.) Szóval, hogy ezért érdemes-e végigjátszani? Mondjuk messze ezt a legkönnyebb megnyerni, míg a VIII-at, a kedvencemet a legnehezebb.	Rikku, a díjnyertes test birtokosa
Final Fantasy XII (2007)
Ha a X-2 azért volt problémás, mert nem volt benne igazi szerelmi szál, hát akkor ebben még nem igazi sem volt. Harcrendszere, amely felé már a X-2 megtette az első lépést, forradalmi (némi Dungeon Siege beütéssel ugyan), és remekül működik. Játékos által programozható mesterséges intelligencia, meg minden. És hát a rajz is olyan, hogy abban nincs egy szemernyi hiba sem. Elképesztő! De hát a történet. Jaj… Oké, az még csak elmegy. Az eleje kicsit unalmas, főleg a mozgalmas, ígéretes bevezetőhöz képest, de a vége tényleg jó. A szereplők azonban olyan szinten papírfigurák, hogy siralmas. Mindenki folyton a saját célja felé tör, és mindig ugyanúgy, kivéve a hercegnőt, aki viszont pont azért taszítja az embert, mert sosem lehet róla tudni, nem válik-e egyik pillanatról a másikra őrült bosszúállóvá. Szemernyit sem olyan kedves ám, mint itt a képen. Keserű, mosolytalan, társaságkerülő szűzözvegy. Ez nem is változik meg később sem, mint ahogy egyetlen szereplő sem esik át jellemfejlődésen vagy bármiféle változáson. Valójában nincs semmi, ami összetartaná a szereplőket, csak az, hogy történetesen folyton együtt vannak. Saját kirajzolódó háttértörténetük meg annyira jelentéktelen, hogy az még X-2-höz képest is édeskevés. A zene sem lett kimondottan jó. Ja, persze, jön a PS3, és a sorozat örökös zeneszerzője, Uematsu Nobuo az immár PS3-as Final Fantasy XIII zenéjén dolgozik. Hiányzott a munkája a játékból. Félreértés ne essék, tetszett a játék, sok kellemes órát töltöttem el vele, de az tagadhatatlan, hogy a színvonal csökkenőben van. Remélem a XIII. gátat vet majd ennek. Van egyébként pár olyan apróság a játékban, ami nagyon tetszett. Ilyen pl. a Magepower Shishak, ami egy sisak. Vagy a Bagoly nevű lény, ami - meglepő módon - leginkább egy bagolyra hasonlít. Persze ez aligha a japán-magyar nyelvrokonság fényes bizonyítéka. Inkább az lehet, hogy a készítők közül valaki tudott magyarul (legalább két szót). Szintén különleges a halhatatlanok beszéde. Ők az angol szinkronban jambikus négyesekben beszélnek, ami fantasztikusan hangzik. Szóval élveztem nagyon, de többet vártam. Azért mindenkinek ajánlom, aki szereti a kalandokat.	Ashe hercegnő, a FFXII. főhősnője

Fran és Balthier, a XII. legrokonszenvesebb szereplői

____________________
¹ magyar címe: Final Fantasy: A harc szelleme. Ennek címnek semmi értelme. Aki a címet fordította nem is látta a filmet.
² Sorozat, de nem olyan értelemben, hogy az egyes részek története egymásra épül. Sőt, még a világuk sem ugyanaz. Pusztán pár hagyomány köti össze a játékokat, a készítők személye, és az a teljesen egyedi játékrendszer, amellyel csak a FF sorozatban és koppintásaiban találkozhat a játékos.
³ Final Fantasy részek, amellyel még játszottam: I., V., VI., Tactics, Tactics Advance, Dirge of Cerberus. Filmek, amelyeket láttam: Final Fantasy Unlimited, Advent Children, Last Order.

A sorozatról korábban:
Final Fantasy VII: Dirge of Cerberus
Mahjong a Final Fantasy VII-ben

Final Fantasy VII – Dirge of Cerberus

Végigjátszottam a Dirge of Cerberust.

Furcsa egy játék. Kellemesen kezelhető volt (miután hozzászoktam). Izgalmasak voltak a pályák is, és lélegzetelállító volt a grafika. A szereplők is tetszettek. Ezúttal még a Final Fantasy VII-ben kevéssé kedvelt Yuffie-t is megkedveltem. Nőiesebb lett.

A történet érdekes volt. Igaz, kicsit megrémültem, amikor egy-két visszatekintésben megjelent főhősünk apja, de szerencsére semmi „a zord atya emléke” típusú darthvaderi butaság nem volt a történetben. Kimondottan tetszett az a húzás, hogy Lucretia az őrült tudós karjaiba menekült Vincent iránt érzett lelkifurdalása miatt (ugyanis Vincent apja Lucretia miatt halt meg).

A teljes régi stáb is előtűnt, két szereplő hiányzott csupán: Sephiroth (hiányzott a fenének) és Aerith. No persze, miért akarom látni Cloud szerelmét és Cloud ellenfelét egy játékban, amely nem Cloudról szól?

Összességében nagyon jó volt a hangulat, szép volt a befejezés, és a cselekmény a Final Fantasy-sorozathoz méltón tele volt gondolkodtató elemmel. Külön kiemelném Shelke figuráját, amely ugyan túl klisésnek tűnt elsőre, de végül nagyon eredeti személyiséget írtak neki.

Korábbi bejegyzések:
Mahjong a Final Fantasy VII-ben
Mononoke Hime vs. Nausicaa
Laputa – Castle in the Sky

Mahjong a Final Fantasy VII-ben

Tegnap gondoltam egyet, és elővettem egy kicsit a Final Fantasy VII-et. Ahogy játszottam, egyszer csak egy mahjongtáblára bukkantam benne.

Jól kivehető, hogy az asztalon, amely mellett Cloud áll, szabályosan négyen játszottak. Látható az is, hogy ez egy félbehagyott parti. A fal fele már elfogyott, a talonban már sok kő van, de még egyik játékos sem mutatta be a lapját.

Korábbi bejegyzések:
Monoke Hime vs. Nausicaa
X-Men III. – Az ellenállás vége
Laputa – Castle in the Sky