Könyvautomata

Könyvet könnyen. 500-tól 1500 Ft-ig.

Könyves idill

Isla and the Happily Ever After

Ma érkezett meg a legújabb Stephanie Perkins-regény. Meglepi ajándékként kaptam, és mivel egy hónapja sincs, hogy megjelent, így még különlegesebb. <3
Mostanában rákaptam angol nyelvű romantikus regények eredetiben való olvasására (és ezt pont Stephanie Perkinsnek és a Lolának köszönhetem), ad valami plusz élvezetet az olvasás élményéhez. Alig várom, hogy belevágjak! :-)

A könyvjelző a regénnyel együtt érkezett.

Holle anyó

Gyerekkorom egyik kedvenc meseillusztrációja a Móra Ferenc Könyvkiadó 1955-ös Grimm legszebb meséiből. A rajzot Róna Emy készítette.

Róna Emy, Holle anyó

Akkor szakítsunk

Leiner Laura legújabb regényével tett egy lépést a szépirodalom felé. Na, nem azért olvastam eddig sem a könyveit, mert szépirodalmat akartam volna olvasni, direkt csak a szórakozásért veszem a kezembe a műveit. Ennek ellenére megállapítom, hogy az Akkor szakítsunk az eddigi Leiner-regények fölé emelkedett, igaz, maradt a szórakoztató irodalom kategóriában.

A könyv rövidebb és érdekesebb, mint amit eddig megszokhattunk. Komplex történet barátságról, szerelemről, megismerkedésekről, megcsalásokról, összejövésekről és szakításokról, emberek közti bizalomról. Ügyesen szervezi a történetet a szilveszter éjszaka motívuma köré. Hitelesen mutatja be a szakítás utáni lelkiállapotot és az összetartozást. És van egy újra és újra felbukkanó komikus motívum a műben.

Amikor elkezdtem olvasni, rögtön az elején elkapott az a jó kis hangulat, ami a SzJG-ben megvan, viszont a 140. oldal környékén felmerült bennem, hogy nem folytatom, mert addigra nagyon idegesítő lett. Túlélve a mélypontot egyre izgalmasabb lett a történet, mert elkezdett mélyebb problémákat felvetni. 

A stílusról annyit, hogy még mindig túl sokszor túrnak a hajukba a szereplők, de láthatóan csökkent az ehhez hasonló klisék száma a műben (erről bővebben itt: Bábel). 

Ami nem tetszett, és mindenképp megemlíteném, az az előítéletesség a szőkékkel szemben. Az egy dolog, hogy az "eredeti szőke" mint szófordulat azt a jelentést kapja, hogy "buta szegény". De miért van az, hogy a buta és/vagy ellenszenves szereplők tényleg szőkék a műben, és ráadásul ki is van mondva, hogy buta, hiszen szőke. Úgy látszik, ez egy negatív tendencia lesz: a Bábel Napsija buta volt és szőke, egy szereplő. Az Akkor szakítsunk szereplői között kb. 3 ellenszenves és/vagy buta szőke van. És ha jól emlékszem, a többiek nem szőkék. Hova lett a SzJG előítélet-ellenessége? 

Leiner Laura: Bábel

Reflektálva a borítón idézett véleményekre, a regény valóban hangulatos bemutatása egy zenei fesztiválnak, amin még soha nem voltam, és nem is hiszem, hogy valaha kedvet kapok rá, de most már tudom, milyen. Negatívum viszont, hogy az igazi történet valahol a 240-250. oldal környékén, tehát csak a könyv felénél indul el, így addig kicsit unalmas annak, aki a cselekményért olvassa (például nekem). A regény második fele viszont már megadta azt, amire számítottam: izgalmas szerelmes történet kamaszlányoknak. És ráadásul meg is tudott lepni, pedig azt hittem, elég leleményes olvasó vagyok ahhoz, hogy előre kitaláljam a végét. 

Picit zavart, hogy ebben a regényben is megmaradt pár "széttártam a karom", "széttárta a karját", "az orrnyergét dörzsölgette" és "beletúrt a hajába", amit körülbelül a Szent Johanna Gimi első kötetének a végén már nagyon untam, pedig ugyebár abból 8 kötetnyi született. A Bábelben néha az volt az érzésem, hogy nem is Zsófi beszél, hanem Reni, és jé, a 17 éves fiú pont úgy reagál az új történetben, mint a középkorú Kardos tanár úr a régiben. Nem lehetne kiirtani már végre Leiner Laura írásaiból ezeket a semmitmondó gesztusokat?

A regény érdekessége még, hogy nagyon modern a szövege az okostelefon-screenshotokkal, a twitter és facebook-bejegyzésekkel. Nekem ez az első ilyen típusú olvasmányom, tetszett, és izgalmas volt bogarászni, ki kinek mit ír, ki mit lájkol, mit hányan lájkolnak. 

Viszont volt egy kis ellentmondás abban, hogy amit az olvasó olvas, az egy blog, amit a lány szülei is olvasnak, de a szöveg mégis tartalmaz olyan információkat, amiket a szülők nem tudnak, de az olvasók igen. Ilyen az a bejegyzés vagy fejezet, amiben Zsófi leírja, miket kérdeztek a szülők a telefonban, ő mit válaszolt, és mi a valódi igazság. Mellesleg a főhős midnig jó nagyot ferdít az igazságon, ez nem valami szimpatikus jellemzője, de amúgy sem tudtam vele azonosulni. Talán mert nem vagyok 17 éves, talán mert egy másféle világban voltam 17 éves, vagy talán mert sosem voltam ilyen jellem.

Összességében nem okozott csalódást a regény, voltak dolgok, amik tetszettek benne, voltak, amik nem. Valószínűleg egy SZJG-rajongó tinilány odáig van a Bábeltől, de én nem tartozom a célközönséghez, és ezt éreztem is. De nem is az volt a célom, hogy ez legyen életem nagy olvasmányélménye, csak kíváncsi voltam erre is, ahogy a márciusra ígért következő Leiner-regényre is.

Hasonló témájú bejegyzések:
Pár szó Diana Wynne Jones palotáiról
George kozmikus kincsvadászata
A Rubinvörösről

Pár szó Diana Wynne Jones palotáiról

A palotasorozat meglehetősen rendhagyó. Bár egyes helyszínek és szereplők mindhárom kötetben előfordulnak, mindegyik történet világa más, és különböző módokon tapasztalhatjuk meg őket.

A vándorló palota teremti meg azt a képzeletbeli valóságot, amelyben a regények játszódnak. Ingary országának életébe kapunk betekintést. A fővároson, Kingsburyn kívül más településeket is megismerünk, és a halásztól a királyig rengetegféle emberrel érintkeznek a szereplők.

Az égi palota Rashpuht szultánságban kezdődik, Zanzib városában, innen jut el a főhős később Kingsburybe, majd az égi palotába, ahol földrajzi látókörünk is jelentősen kiszélesedik, annyi különböző birodalom hercegnőjét ismerhetjük meg.

A harmadik kötet, amelynek A másik palota a címe, az első történethez hasonlóan főként egy királyi fővárosban és környékén játszódik, csak ezúttal egy másik országban, Felső-Norladban, amelyből meglehetősen keveset látunk, persze nem véletlenül.

A helyszíneket a szerző minden alkalommal profi módon úgy ábrázolja, ahogyan a főszereplők megtapasztalják őket. Jó példa erre, hogy az első kötetben Sophie Hatter történetét kísérve Kingsburyt polgári szemmel egy átlagos nagyvárosnak látjuk, ám ugyanezt a várost a messze földről származó Abdullah mellett, a második kötetben egy idegen átláthatatlan épületdzsungelnek ismerjük meg. A harmadik történet főhősnője, az otthonülő Charmain enyhe viszolygással bár, de könnyedén átvág saját városának utcáin, ám alig érzékel belőlük valamit, mindig annyira elmerül saját gondolataiban.

A konfliktusok és megoldásuk minden alkalommal teljesen más, bár az alakváltások mindhárom könyvben fontos szerepet játszanak. Részben ez teszi lehetővé, hogy az első kötet főszereplői, mint állandó mellékszereplők, megjelenhessenek a másik két történetben is.

Az írónő minden szereplőjének van egy kis jellemhibája, amitől a figurák személyisége hiteles és eleven lesz. A jól felépített karakterű varázslócsalád visszatérése a későbbi kötetekben a történetek összekötésén túl, a világban való otthonosság érzését is megteremti az olvasó számára.

Korábbi bejegyzések:
Két vándorló palota
Harry Potter és George
Harry Potter (hamarosan újra feltöltjük)

Két vándorló palota

Mikor a napokban elolvastam Diana Wynn Jonestól A vándorló palotát, nagyon kellemesen szórakoztam.

Korábban már láttam a történetből készült animét, ami szintén színvonalas, és mivel európai történetből írták, kiválóan alkalmas arra, hogy rajta keresztül ismerkedjen valaki az animékkel, mivel kevés benne a sajátosan japán, tőlünk idegen elem.

A film látványvilága lenyűgöző, zenéje pedig telitalálat lett, nagyon hangulatos légkört biztosít a bemutatott világnak. Ezek után szinte biztos voltam benne, hogy sokkal jobb, mint a regény, amelyből írták, de nagyot tévedtem. A film remek, de a regény túltesz rajta.

Cselekményét tekintve eleinte a két történet ugyanaz, ám később egyre több különbség jelentkezik. A film végül kissé zsákutcába kerül, mert az utolsó öt percre hagyják az összes szál lezárását, ami nem egészen szerencsés, és például a háború megoldása kimondottan eröltetett.

Érdekes dramaturgi döntés a fekete ajtó mögötti titok megváltoztatása is. Ez azontúl, hogy egy érdekes háborúellenes szálat vezet be a cselekménybe egyúttal vállalja azt is, hogy Howl varázslót másképpen teszti hősiessé, mint a regény. Ez belefér, mégis úgy érzem, a könyv cselekménye egységesebb, története kerekebb, és jobban eldolgozták benne a szálakat.

Legutóbb, amikor egy filmre ültetett mesevilágot összevetettem az eredeti könyvvel, Neil Gaiman Csillagporának esetében, enyhe csalódottságot éreztem, mert a szerző sziporkázóan szellemes volt, csakhogy lekezelően és lenézően viszonyult a történet világához, amit taszító írói magatartásnak érzek. Azt az érzést kelti bennem, mintha rám akarna sózni valaki egy tál süteményt, amiről ő maga úgy gondolja, kissé penészes.

A vándorló palota ilyen szempontból sokkal jobban tetszik, mert az írónő szellemes, eredeti, de szeretettel és kedvesen mutatja be a világot, így könnyebb azonosulni a szereplőkkel és izgulni értük. Mindez persze távolról sem jelenti a humor hiányát, pusztán más előjellel nevetünk, mint Gaimannél.
A fekete ajtó eredeti titka kimondottan tetszett. Harry Potter világának egyik fontos gyökere kígyózik arra, de nem szeretném kifecsegni mi van ott.

A film jó, a könyv viszont azon túl, hogy szórakoztató, irodalmi igényességű, ezért érdemes elolvasni.

Korábbi bejegyzések:
Jane Austen a filmvásznon
Csillagpor (Stardust)
Az utolsó egyszarvú

A Rubinvörösről

Kerstin Gier Rubinvörös című könyvével egy könyves blogon találkoztam először, és a bejegyzés olyan jól sikerült, hogy azonnal felkeltette az érdeklődésem a trilógia iránt, amelynek második kötete a Zafírkék, harmadik pedig a Smaragdzöld. Utóbbi még nem jelent meg magyarul, de minden rajongó izgatottan várja már. Közben többször belefutottam az interneten is a könyvekbe, főleg a molyon, ahol külön kihívás is indult a könyvek elolvasására. Elhatároztam, hogy most már tényleg el fogom olvasni, mert nagyon kíváncsi lettem rá. Egyébként a könyv külső megjelenése is vásárlásra ösztönzi az embert, mert nagyon vonzó: halvány alapon a címhez illő színű betűk érdekes árnyékrajzokkal illusztrálva. Szerintem kevés tinilány van, sőt talán kevés nő van, akinek ne tetszene meg rögtön a rózsaszín alapon fekete kép piros kiegészítőkkel, de akinek ez mégsem jön be, az majd a második kötet kékjébe úgyis beleszeret! Amúgy a szöveg is a címmel harmonizáló színnel van szedve: az első kötetben vörösek, a másodikban kékek, és a harmadikban feltehetően zöldek a betűk.

Akkor lepődtem csak meg – és bizonytalanodtam el –, amikor a könyvesboltban a bestsellerekhez küldtek útbaigazításul. Az az igazság, hogy a bestsellerekkel kapcsolatban mindig is előítéleteim voltak, úgy éreztem, nem érik el azt az irodalmi színvonalat, ami a műélvezethez szükséges. Eddig nem is nagyon kerültek ilyen könyvek a kezembe, de most elolvastam a Rubinvöröst, és nem csalódtam az előítéleteimben. Ambivalens, de reális érzéseket ébresztett bennem a regény. Először is, már az első tagmondattól annyira megijedtem (“Miközben a nő térdre rogyott és könnyekben tört ki,…” – jaj nekem, mi lesz ebből, szappanopera?), hogy visszacsuktam a borítót, és helyette belekezdtem Tóth Krisztina novelláskötetébe. De Tóth Krisztina után – és ez külön nem tett jót Kerstin Giernek – végül újra belekezdtem a Rubinvörösbe.

Bár nem tudom biztosan, de azt gondolom, tipikus, igazi és nagyon jó bestseller. Az írónő nem tud írni, vagy legalábbis annyira biztos nem, hogy a szépirodalmi színvonalat megközelíthetné. Általában közhelyesek a jellemek, az elbeszélői technika pedig elviselhetetlen: szörnyen lassú és szájbarágós! Amikor közeledtem a könyv közepéhez, de a fülszöveg által beígért férfi főhős még nem volt sehol, az már nagyon sokatmondó volt. Annyi fölösleges fejtegetés van a műben, hogy azt hittem, már sosem kezdődik el maga a történet! Ilyenekre gondolok:

 

“Körülöttem koromsötét volt, feketébb a feketénél. Meg kellett volna, hogy bénítson a rettegés, de különös módon egyáltalán nem féltem. Talán Mr. George megnyugtató szavainak köszönhető, de az is lehet, hogy időközben hozzászoktam a temportáláshoz. Bekaptam a kekszet (tényleg finom volt!), azután kitapogattam a zseblámpát, és levettem a nyakamból.

Beletelt néhány másodpercbe, míg megtaláltam rajta a kapcsolót. A lámpa fénykévéjében megpillantottam a könyvespolcokat, felismertem a kandallót (sajnos hidegen és üresen tátongott). …” 153. o.

 

Csupa lényegtelen részlet, amit ha kihúztak volna a regényből, akkor most három kötet helyett csak egyet árulnának a könyvesboltok, és talán nem a bestsellerek, hanem a világirodalom polcon találnánk rá. Mert a történet rettentően izgalmas! Vagy inkább annak ígérkezik. A legelejétől kezdve ígérkezik a legvégéig, és most ott tartok, hogy az első könyv lapjai elfogytak, és már végre elkezdődött a történet. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle, és alig várom, hogy belekezdjek a második kötetbe, mert a történet tényleg nagyon jó(nak ígérkezik)! És a hangulata is magával ragadó: valahogy nagyon élénken el tudtam képzelni a londoni utcákat és épületbelsőket – legyen szó bármelyik századról –, és egy pillanat alatt magával ragadott a regény világa.

Bárcsak az írónő tudna írni!

 

Megjegyzés: a következő néhány sort olvasva azon tűnődtem, vajon hány tinilány követheti már a 16 éves főhősnőnk példáját:

“Kis ideig az arcomat nézegettem a tükörben. Látszott, hogy nem aludtam ki magam igazán, de az összhatás azért jobb volt, mint amire számítottam. Bekentem az arcomat és a homlokomat egy kis ránctalanító krémmel Anya készletéből. Anya mindig azt mondja, hogy az ilyesmit nem lehet elég korán kezdeni.”

Könyvekről még:
Könyvajánló
Könyvcsomag
Aranygyűrű

Hazaviszlek, jó?

Legutóbbi élményem után, amikor Tóth Krisztinától olvastam (Pixel), most kicsit félve vettem a kezembe a Hazaviszlek, jó? című 2009-es novelláskötetet. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert valamiért úgy éreztem, érdemes lesz elolvasni, de nem lett volna kedvem olyan kiábrándító és lehangoló világról olvasni, mint legutóbb.

Néhány órával ezelőtt kezdtem bele a könyvbe, és rekord gyorsasággal értem el a végéig, mert letehetetlen volt! Annak ellenére volt letehetetlen, hogy egymástól független, rövid novellákból állt. Hatalmas élmény volt az egész novellagyűjtemény. Volt benne minden tragédiától komédiáig. Ismerős szituációk, ismerős helyszínek. Hangulatos anya-fia programok, irreális, mégis reális élethelyzetek stb. Leginkább az elbeszélő humorát, gúnyát, illetve öniróniáját élveztem. Három novellát mutatnék meg közelebbről, ezek maradtak meg bennem legélesebben.

 

A Szóláncban ábrázolt szituáció nagyon felháborított, főleg azért, mert reális. Nagyon örülök neki, hogy megszületett ez a novella az előítéletek és a kulturálatlanság ellen. Még ha pont azok úgysem olvassák, akik tanulhatnának belőle, akkor is jó látni, hogy valaki “szót emel” az ügyben. Minden olvasó átérezheti, milyen tehetetlen és igazságtalan helyzetbe kerül az anya, akit alaptalanul zaklatnak. És a történetben benne van az az ellentmondás is, hogy a gyermekével szóláncot játszó, kulturált emberbe köt bele a kulturálatlan bunkó a kultúrája nevében.

Azt gondolom, ez a novella nagyon alkalmas lenne arra, hogy a középiskolákban segítse az előítéletek elleni nevelést.

 

Az Űrkutyák című novellát végigsírtam. Az elbeszélő az életének különböző szakaszait végigkísérő kutyáinak és macskáinak, de még karácsonyfáinak is emléket állít ezzel a történettel:

 

“Valaha volt összes karácsonyfánk apró ligetet alkot, némelyik ágon még ott lóg egy-egy ottfelejtett dísz. És itt vannak mind a kutyák, várnak valahol a fák közt. Itt van a szeplős orrú vizsla, itt van Tóbiás, homlokán a jellel, itt vannak az egykori cicák is, akik a fenyőkre menekülnek az őket megszokni még mindig nem tudó, rohangáló ebek elől. Itt van Lajka kutya, a híres űrutazó, aki egy emberek által gyártott repülő szerkezetben lassan megfőtt a világűrben.”

 

A Perpetuum mobile című novellát pedig végignevettem:

 

“Futok a gépen, számolom, mennyi kalóriát égettem. Három kilométert kell megtennem. Ez annyi, mintha elfutnék gyalog az otthonomtól az Örs vezér térig. El is képzelem, hogy haladok a jobb oldalon a bicikliúton. De hát hülye vagyok én? Miért nem megyek metróval?”

 

Rengeteg dologról írhatnék még, nagyon sok írás van még a kötetben, ami szót érdemelne. A Pixellel ellentétben ez a novellagyűjtemény nagyon tetszett, mert megfelelő arányban volt benne a jó és a rossz, és ami a legfőbb, nagyon jókat lehet mulatni az elbeszélő humorán, az írónő ötletein. Azt hiszem, amint lesz egy kis időm megint, előveszem a Vonalkódot is.

Hasonló témájú posztok:
Tóth Krisztina: Pixel
Vudu történelem
A boszorkányról

Harry Potter és George

Rowling Harry Potterével és jobb-rosszabb utánzataival tele van a könyvpiac. Számomra megtört a sorozat varázsa a negyedik könyvvel, de az első három kötet nagy kedvencem volt, és ez azóta sem változott.

Aztán nemrég olvastam egy könyvet, Lucy Hawkingtól George és az ősrobbanás címen, amiről a legjobb Potter-olvasó idők jutottak eszembe. Ez a harmadik kötete a sorozatnak, amelyet a szerzőnő édesapjával a híres elméleti fizikussal együtt írt.

Történetük főhőse, George egészen más kalandokat él át, mint Harry Potter, a hangulat mégis nagyon hasonló.

Főszereplők

Harry kiválasztott, aki még szinte meg sem született, máris lekötelezett mindenkit. Nevelőcsaládja cselédsorban tartja, csak barátai körében tud kibontakozni. A tény, hogy különleges képessége van a mágia használatára, egyértelműen környezete fölé emeli, noha Roxfortban arra nevelik, hogy ezzel ne éljen vissza.

George szinte teljesen a másik véglet. Teljesen hétköznapi srác, aki egyszerű állami suliba jár. Szülei idealista környezetvédők, technofóbok és biokaja-fogyasztók, emiatt a fiú számtalanszor hiába vágyik olyasmikre, ami osztálytársainak magától értetődően van, például arra, hogy számítógépe legyen. Kalandjait nem különleges származásának és képességeinek köszönheti, hanem tudományos fogékonyságának.

Ha összevetjük kettejük figuráját, azt állapíthatjuk meg, hogy Harryben testesül meg a kamaszok romantikus fantáziálása önmagukról: kiválasztottság, titkos képességek, hatalom a világ felett, az örökbefogadás mint a családi összeférhetetlenség magyarázata.

Geroge nehezebb helyzetben van, szereti szüleit, épp ezért nehéz kezelnie, hogy olyasmikben is korlátozzák, amit nem tart észszerűnek. A világban is nehezebben találja meg a helyét, mert semmi sem jelöli ki az útját.

A fontos pillanatokban mindkettejüknek helyén a szíve, de úgy érzem, könnyebb bátornak lenni működőképes varázspálcával a kézben, mint kozmológiával és kvantumfizikával felfegyverkezve.

Titkos társaságok és a világ felosztása

A jók és a gonoszok rokon vonása, hogy előszeretettel tömörülnek gittegyletekbe. Ez több szempontból is kapóra jön egy történetben. Először is segít abban, hogy a főszereplő és az olvasó könnyebben eldönthesse, hogy egyes szereplők hová tartoznak a világban, másodszor a főhős maga is tagjává válhat egy titkos csoportnak, ami meglehetősen bennfentessé teszi, feltéve, hogy az adott csoport magas pontszámot ér el a „titokzatosság × jelentőség / tagok száma” skálán.

Harry világa meglehetősen sok támpontot nyújt, a diákok például túlnyomórészt jellemük alapján kerülnek házakba, ami (tekintettel az egyenruha-viselési kötelezettségre) olyan, mintha különböző pólókat viselnének „gonosz vagyok” vagy „ha megnövök, bátor leszek” felirattal. Az igazi vagányok pedig a Főnix Rendjébe vagy a Halálfalók közé lépnek be.

George iskolai élete kevésbé kerül felszínre a könyvben, ami nem csoda, hiszen olyan suliba, mint ő, mind jártunk. Az ő világában kevesebb csoport van, de a valóságosakhoz sokkal jobban hasonlítanak. Ilyen a tudósok rendje, amely igazából sokkal kevésbé véd- és dacszövetség, mint a fent említett rendek, inkább egy baráti kör, amely közös kutatási etikát fogalmaz meg. És persze vannak még különböző csoportok, zöldek, technoszkeptikusok, de a különböző csoportok valójában különböző síkokon helyezkednek el, nem lehet olyan megnyugtató felosztást kitalálni, amely alapján az összes szereplőt beoszthatnánk valahová.

Egy viszont tuti biztos: ha van egy tanár, aki szívat, több mint gyanús, hogy gonosz. Vagy mégsem.

A titkos tudás

Harry és George mindketten rengeteget tanulnak saját világukról a történet folyamán. Tudásuk azonban teljes mértékben különböző, ha azt leszámítjuk, hogy a kritikus pillanatban mindketten képesek gyakorlatba átültetni a tanultakat.

Harry izgalmas és látványos dolgokat sajátít el, George pedig olyasmit, amit általában érthetetlennek és száraznak titulál a közvélemény, még szerencse, hogy a könyv rádöbbent: mindez izgalmasabb, mint hinnénk.

Miután visszagondolok egy nemrég befejezett jó könyvre, néha eszembe jut, bárcsak ilyen lenne a világ. Harry Potter esetében biztosan sokan vágynak erre, sajnos hiába, a George-könyvek valóságában viszont az a klassz, hogy amit megtud az univerzum működéséről, az bizony úgy is van. Noha a könyvek Stephen Hawking köré szerveződnek, mindegyik kötet több tekintélyes tudós közreműködésével készült el, és ez garantálja, hogy a legfrissebb tudományos információk kerülnek az olvasó birtokába az összes érintett területen.

Összegzés

George hétköznapibb környezete aligha veheti fel a versenyt Harry Potter impozáns varázsvilágával, kalandjai azonban szórakoztatóak, izgalmasak, és nagyra értékelem, mennyire érdekessé tudják tenni a fizika legelvontabb területeit az olvasó számára. Az is tetszik, hogy hozzászoktat a tudományos kétkedés szükségességéhez. Ezeket azért tartom fontosnak, mert mind segítik a modern gondolkodásmód kialakulását, és ez egy fogékony kamaszolvasó számára különösen hasznos lehet.

Hozzám közelebb áll George személyisége, bár a bejegyzés elején emlegetett első három kötetben megismert Harryt legalább ugyanennyire kedveltem, csak később vált fárasztóvá.

Nagyon remélem, hogy George kalandjainak lesz további folytatása legalább ilyen színvonalon.

Korábbi bejegyzések:
Gerorge kozmikus kincsvadászata
Harry Potter (hamarosan újra feltöltjük)
Könyvcsomag

Jane Austen a filmvásznon

A Tartózkodó érzelem című film, amely 2007-ben készült, és a Meggyőző érvek c. Jane Austen regény adaptációja, nagyon meglepett. Úgy érzem, semmi köze nincs sem a regényhez, sem Jane Austenhoz, sem pedig a kor szokásaihoz, leszámítva persze a személyneveket és a helyszíneket.  A film rendkívül realistán van filmezve: zavarba ejtően közelről mutatott arcrészletek, sötét színek, remegő kamera, semmi napfény, semmi vidám szín. A főhősnő haja az utolsó jelenetig ápolatlan és előnytelen, nővére, aki a könyv szerint 29 éves, a filmben ráncos. De hagyjuk a színeket és a színészeket! Sokkal nagyobb csalódás, hogy a történetet nagyon átalakították és ez egyáltalán nem vált előnyére. Más szájába adtak fontos szövegeket, mint akitől hitelesen hangzott a regényben, felcseréltek és beleírtak jeleneteket stb. A végefelé már kimondottan kíváncsivá tett, vajon hogy oldják meg, hogy ez a furcsa feldolgozás is oda fusson ki végül, mint az eredeti történet. Mert nagyon más lett, és erre az sem mentség, hogy rövidíteni kellett, hiszen rengeteg idő megy el eseménytelen és lehangoló jelenetekre. Ilyen például, amikor nagyon rossz hangulatú zenei aláfestés közben hosszan nézzük messziről, ahogy a nagy társaság minden tagja egyenként felmegy a lépcsőn a sötét, viharos, szomorú időben, miközben semmi nem viszi előrébb a cselekményt, csak azt erősíti, hogy ez a történet nagyon nem szórakoztató. Pedig a regény az volt, nagyon szerettem, izgalmas volt és érdekes, és egy percig sem hangolt le. Bezzeg a film még a legboldogabb jelenetet is gyászjelenetté alakította. Nagyon meglepett, hogy romantikus vígjáték helyett tragédiát rendeztek belőle!

Közben néhány nappal ezelőtt ismerkedtem meg egy másik Jane Austen-regény filmváltozatával is, a négyrészes Emmával (2010, főszerepben Romola Garai), ahol bár meglepett Emma jelleme, mert nem annyira jól nevelt és okos, mint a regényben vagy a korábbi – általam már régóta ismert – filmfeldolgozásban (1996, Gwyneth Paltrow-val), hanem kimondottan meggondolatlan és éretlen, mégis elfogadhatónak érzem ezt a variációt. Mind a négy részt nagyon élveztem elejétől végéig, mind a hangulat, mind a színészek hitelesek. Itt is vannak apróbb változtatások, de ezek előnyére válnak a történetnek, mert leginkább arról van szó, hogy részletesen megmutatnak olyan jeleneteket, amelyek a könyvben csak említés szintjén vannak meg. Többször csodálkoztam rá a rendezés koncepciójára, ahogy olyan dolgokat emel ki vagy állít párhuzamba, amelyek nagyon találóak és még inkább emelik a film színvonalát.

Érdekes, hogy mennyire különböző módon viszik filmre Jane Austen műveit, amelyek ugyanabban a világban  játszódnak, hasonló téma köré szerveződnek, műfajuk azonos, csak a fontos szereplők jellemében és helyzetében vannak eltérések. A filmek pedig vagy hűnek mondhatóan adják vissza a történetet, vagy valami teljesen mást hoznak ki belőle. Meglepett még a Mansfield park is, amely a Tartózkodó érzelemhez hasonlóan nyomasztó hangulatú, főhősnője pedig teljesen más jellem, mint a könyvbeli Fanny. Viszont mindig is tetszett az Értelem és érzelem Emma Thompsonnal, Kate Winslettel, Hugh Granttel és Alan Rickmannel, és nagy kedvencem a hatrészes Büszkeség és balítélet Colin Firth-szel és Jennifer Ehle-lel.

Valószínűleg mindenkinek más feldolgozás tetszik, érdemes ezért megismerkedni minél többel, amennyiben szeretjük Jane Austen történeteit. Tervezem, hogy végignézem a többi feldolgozást is, amit még nem ismerek.

Hasonló témák:
Csillagpor contra Felkoppintva
Hétvégi filmek
Shall we...?

Könyvajánló

Az utóbbi időben kicsit többet tudtam olvasni, mint általában, így ismertem meg több olyan művet is, amelyről érdemes írni. Ezek a könyvek nagyon különbözőek, de mindegyik kiváló a saját műfajában.

 

Hatalmas élmény volt számomra a Se félelem, se keserűség című riportkönyv, amelyben Rózsa Erzsébet (filozófus) beszélget nagynevű kollégájával, Heller Ágnessel. A könyv letehetetlen volt: érdekes volt olvasni Heller Ágnes életének történéseiről, és lenyűgözött az az optimizmus, amivel még a legnehezebb élethelyzeteket is kezelte.

A beszélgetéseket olvasva egy tapasztalt és bölcs embert ismerhetünk meg, akitől élvezet hallgatni, ahogy saját élményei alapján mesél a XX. századi Magyarországról, majd az ausztrál és az amerikai kultúráról, valamint ahogy beavat minket, olvasókat a saját életbölcsességeibe, belátást enged – igaz, ez egy filozófustól a legkevésbé különös – gondolkodásmódjába. A könyv izgalmas volt mind a történetek miatt, mind az elhangzó bölcs gondolatok miatt. A beszélgetések sok olyan témát érintenek, amelyek minden embert foglalkoztatnak, mint például a barátság, szeretet, születés és halál. Az izgalmas és értelmes kérdésekre reagáló bölcs gondolatok nem csak azért hatottak rám, mert mindig is szerettem hallgatni mások élettörténetét, hanem végig úgy éreztem, tanulok egy nálam tapasztaltabb és okosabb embertől.

 

 

Anthony Burgess Egy tenyér ha csattan című regényét csak azért nem olvasnám el újra, mert nem az én műfajom. Viszont kiváló írás, szintén letehetetlen, sőt egyre gyorsabb olvasásra sarkall, mert egyre nő az izgalom. Először egy idilli átlagéletről olvashatunk, ami kellemes hangulatot teremt, utána feltűnik egy furcsa sugallat, aminek köszönhetően az olvasó úgy érzi, tudja mi lesz a történet vége. Végig tudtam, milyen végkifejlet felé tartanak az események, de valahogy mégsem pont úgy történt. Rettentő izgalmas volt, de a vége túlságosan iszonyú és felkavaró nekem. Nagyon ajánlom a thriller kedvelőinek!

 

 

 

Nyár végén ismerkedtem meg Edgar Rice Burroughs Mars-sorozatával, aminek eddig három kötetét olvastam (A Mars hercegnője, A Mars istenei és A Mars ura), és azért csak hármat, mert szeretném elnyújtani az élményt. Meseszerű, kalandos történetek, amelyek egy kitalált és alaposan kidolgozott világban játszódnak. És ez a világ tele van értékkel. Főhősünk bátor, ügyes és erős, de még becsületes is. Eddig az első kötet volt a kedvencem, mert az jelentette az újdonságot. A második és a harmadik kötetben már egy kicsit zavartak a vissza-visszatérő fordulatok (nyelvi fordulatok és ismerős helyzetek), viszont hangulata és értékrendje is végig megmarad ugyanolyannak, mint az első történetben, miközben újabb és újabb, a földitől és egymástól is eltérő népeket és kultúrákat ismerhetünk meg. Azt gondolom, ezek a XX. század elején született történetek elsősorban fiúknak és férfiaknak készültek, ennek ellenére én is nagyon szeretem őket. Kikapcsolnak, szórakoztatnak és feltöltenek.

 

Hasonló témák:
Arany Vénusz
A halhatatlanság halála
Emberek a Holdban

Tóth Krisztina: Pixel

Valahogy hazafelé jövet az utcán, a metrón, az emberek közt, csupa tragikus sorsú boldogtalan embert véltem látni, pedig máskor ugyanilyen járókelők és utasok csupa pozitív gondolatot szoktak ébreszteni bennem. Így hat az olvasóra Tóth Krisztina idén megjelent könyve.

Maga a mű érdekes felépítésű, gyakorlatilag egy emberi alakot ábrázoló fotót akar jelképezni, amelynek minden egyes részét nagyító alá veszi (a kéz története, a térd története, stb.), mellesleg a műfajt szövegtestként határozza meg a szerző.  Eközben másképp is összeállnak egésszé a kis darabok, a pixelek: a novelláknak tűnő fejezetekből lassacskán összefüggések olvashatók ki. Ez az, ami tetszett a könyvben, az, hogy rejtvényként is működik, szükség van az olvasó alapos figyelmére, hogy teljesen összeálljon a kép a végére. Azt gondolom, első olvasásra talán nem is állhat össze tökéletesen minden apró részlet, de emellett időnként pedig túl szájbarágós az elbeszélés. A könyv elején az volt az érzésem, kellemes rövid novellákat olvasgatok. Nagyon tetszett, hogy rövidek és mindig valamilyen csattanóval végződnek, miközben pedig általában a mi valóságunkban játszódnak a történetek. Pont megfelelő olvasmánynak bizonyult a tömegközlekedési eszközökre. Akkor kezdett a lelkesedésem megdöbbenéssé és csalódássá változni, amikor volt időm otthon elővenni a könyvet és hosszabb ideig olvasni, mert úgy már túl sok volt a tragédiából, a durvaságból, a boldogtalanságból, a kegyetlenségből. Tanulság: apránként olvassuk a Pixelt!

A mű összességében egy nagyon izgalmas írói játékra épül, de sajnos a tartalma kiábrándító. És ezt nem csak úgy értem, hogy a történetek kiábrándítják az olvasót az életbe vetett hitből, hanem az író ábrándít ki magából. Miért érdemes megírni egy izgalmas ötletet (a lazán, de rejtvényfeladvány szerűen kapcsolódó novellafüzérre gondolok), ha az csak csupa-csupa negatív és megbotránkoztató dologgal van feltöltve? Egyetlen boldog hőse sincs a történeteknek, pedig minden korosztály képviselve van. Tele van a mű emberekkel, akiknek tönkrement a házasságuk vagy rögtön az egész életük, akik nem tudnak szeretni, akiket nem tudnak szeretni, akik betegek, akik magányosak és örökre azok is maradnak, akiknek nincs egy őszinte igazi kapcsolatuk sem sem rokonnal, sem baráttal, sem szeretővel. Sokan meghalnak, van aki halálos betegségben, van akit agyonvernek, van aki öngyilkos lesz. Közben időnként naturalisztikus, máskor sokkoló vagy durva és kegyetlen eseményekkel vagy leírásokkal fűszerezi az elbeszélő a regény amúgy is lehangoló világát, és mindezt olyan közönnyel teszi, mintha komolyan hinné, hogy mindez így normális.

Nagyon unalmas már így 2011-ben az a sokszor visszatérő elem, hogy az elbeszélő kiszólogat a mű világából az olvasónak, és emlékezteti rá, hogy ám fikció az amit olvasol! hívhatnák máshogy is a szereplőt! vagy amikor azzal próbál játszani, hogy amúgy ez nem is így történt, hanem úgy, ja, mégsem, hanem amúgy!

Szóval nagyot csalódtam, mert amilyen jónak ígérkezett a könyv az elején, legalább olyan kiábrándító lett a végére. Mikor jön már el az az idő, amikor nem lesz divat öngyilkosokkal és tragikus történetekkel telerakni a szépirodalmi műveket? Miért akarja meggyőzni Tóth Krisztina az olvasóit arról, hogy az élet szörnyű, és semmi öröm nincs benne?

 

“Most itt megállhatnék, mert igaz ugyan, a valóság a legrosszabb lehetőségre szokott rábökni, én viszont nyugodtan kanyaríthatnám másfelé a történetet. De egyszerűen nincs időm még megtorpanni se.”

Tóth Krisztina: Pixel, Magvető, Bp. 2011, 83. o.

Hasonló bejegyzések:
Juhász Viktor: A polidori
Esterházy Péter: A szív segédigéi
Kékezüst

A májusi Galaktika (254. szám)

Irodalmi tartalom

Robert Willey: A megszállás – Különös novella. Az elején a fegyverek jelenléte erős feszültséget teremt, ám a novella többi részében alig van bármiféle konfliktus vagy erőfeszítés. Inkább csak egy semleges hangú leírás az egész. Nincs benne magyarázat, kik jöttek és miért, és az sem derül ki, miért pont így lehetett őket elpusztítani. Annyit tudni meg belőle, így történt, és kész.

---

Erneszt Marinyin: Melegre várva – Jó írás. Egy bizonytalan pályán sodródó bolygó lepkeszerű lényeinek életébe kaptunk betekintést. Stílusa, története, mondanivalója egyaránt tetszett, eredeti megközelítése is érdekes.

---

Moskát Anita: Kelj fel, és járj! – Ez az érdekes hangulatú novella Magyarországon játszódik a jövőben, amikor már a betegségek, sőt a személyiség is testre szabható a tudomány segítségével, persze megfelelő ellenszolgáltatásért cserébe. Ahogy a Hasonmás című filmben, itt is egy próféta és egy vallás szegül szembe a technológiával. Hívők, hataloméhes manipulátorok és a tényfeltáró riporter. A történet az amerikai filmekben bevett figurákkal dolgozik, így könnyű egy-két bekezdéssel előre megjósolni, mi fog történni, de a csattanó nagyon izgalmas és elgondolkodtató.

---

Vittorio Curtoni: A fény – Borzongató történet egy titokról, amit a szerző sem ismert, ezért mi sem jövünk rá. Az egyetlen, ami megakadályozza, hogy elaludjunk a novellán, hogy széttagoltsága értelmezésre kényszeríti az olvasót. Olyan solarisosan mély akar lenni, de nem az.

---

Kis Zoltán: Gyilkos csatolás – A hónap témája: a novellák, amelyeket nem tudott befejezni a szerző. Hasonlít az előzőre, konfliktusa van, megoldása nincs. Ami klasszikus detektívtörténetnek indul, suta stilisztikájú agyrémbe megy át.

---

Brian W. Aldiss: Civilizáció – A harmadik és egyben az utolsó novella a magazinban, aminek volt értelme. Sok irányba nyúlik ki, miközben a változásról beszél, amely maga mögött hagyja az embert. Cseppet sem derülátó írás, mégis van benne valami, ami megmutatja, hogy a sivár jelen és a reménytelen jövő ellenére is érdemes élni. Ott a gyönyörű sziget és a nő. Meg kell látni, miért érdemes tovább haladni.

Egyebek

A Game Star adott egy cikket a Lego Star Wars 3-ból a lap elejébe. Színvonalas játékleírás, csak annyira részletez, amennyire mindenkinek érdekes lehet. Egyedül azt találom furcsának, hogy a folytatátos regény után ezzel nyit a magazin, ahelyett, hogy valami rövid, nívós novellával indítaná és későbbre hagyná az olyan tartalmat, amely nem feltétlenül érdekel minden olvasót.

A Nyaralás az űrben érdekes cikk volt, ráadásul olyan tényeket is találtam benne, amelyeket neten még nem olvastam, pedig rendszeresen szoktam tájékozódni a tárgykörben. Csak Tücsi szokásos pongyola stílusa zavart. Tetszene, ha a cikkek szövegezésekor is legalább annyira igényes lenne, mint amikor novellát ír, vagy épp bevezetőt a jövő forgalmáról.

A filmajánlók vegyes érzelmeket keltettek bennem. A Trónok harca már a csapból is folyik, de ezúttal meg tudtam, ez lesz az új Gyűrűk Ura. A marketingesek megnézhetnének már más fantasyt is, mert unalmas, hogy minden új fantasypalántát a Gyűrűk Urához mérnek. A reklámkampány alapján egyébként leginkább egy filmes Record of Lodoss War-klón lehet, megspékelve persze plusz vérrel-szexszel az eladhatóság kedvéért. A másik két filmhez, a Zonadhoz és a Vámpírokhoz kedvet csinált a cikk.

A Kitchen 2099-cikk amolyan Jetsons-konyhát mutat be: hogy képzeljük megvalósítani ma azt, ami csak generációk múlva lesz egyáltalán praktikus. A játékelméletes és a Puli Space-es cikkek érdekesek voltak, de a témákat jobban is kifejthették volna.

Összesítés

Moskát Anita novellája az a típus, amiből elkelne még több, és az Aldiss-novella is igényes scifi. Marinyin története is jó. A többi többi novella leginkább csak helykitöltő.

Különösnek találom a játék és filmleírásokat is a magazinban. Nem rossz, hogy itt vannak, de inkább látnék a helyükön is novellákat, vagy Nyaralás az űrben-féle cikkeket igényes kivitelben. Játékokról és filmekről bárhol olvasni ingyen, a színvonalas sci-fi novella az, amit a Galaktikától vár az ember.

Elképzelem az olvasót, amint kifizeti az újságot, és elkezdi olvasni. Nyitány: vérfarkasos-patkányos-folytatásos rémség, játékleírás, egy lapos novella, majd diákújság színvonalú cikk… Az újság negyven százalékáig nyelnem kell a ballasztot, mire végre kapok egy normális novellát. Szerintem érdemesebb volna valami rövid, frappáns, tőről metszett scifivel indítani, még akkor is, ha az az egyetlen normális novella az egész számban.

Szintén fura, hogy a száz oldalas terjedelemből 11 oldalfelületnyit tesz ki a Metropolisz Média / Galaktika önreklámja, ami reklámbevételt nem hoz, csak elviszi a terjedelem tizedét.

A számnak erős uborkaszezon zamata van, mindegy mivel, csak töltsük meg a számot. A tudományos vonal meg összekaphatná magát.

Scifi témájú olvasnivalók korábbról:
Arany Vénusz
A halhatatlanság halála
Az ehavi Galaktika (248)

Van jegyed?

A belvárosban több helyen is feltűnt már egy-egy hangulatos plakát, amely különleges utazásokra invitál:

1) Utazás a mélység völgyébe

2) Utazás a kalandok földjére

3) Utazás a tudás világába

A hirdetés megkérdezi, hogy: “Van jegyed?” és megoldásként a következőt ajánlja fel: OLVASÓJEGY Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, www.fszek.hu.

Az első plakáton egy fiatal nő olvas, miközben romantikusnak ható táj jelenik meg mögötte (hegy-völgy, a hegy tetején várral), a másodikon egy kisfiú bújja a könyvet a paplan alatt, míg a harmadik variáción egy fiatal férfi a könyvespolcnak támaszkodva merül el olvasmányában. A plakátok szépek, hangulatosak, és az ötlet, amivel a könyvtár reklámozza magát és az olvasást, nagyon jó! Micsoda párhuzam van a vonat-, busz-, repülő-, hajójegy és az olvasójegy között! A különbség csak annyi, hogy az utóbbi távolabbra vihet, mint bármely másik.

(Sajnos a plakátokat nem találtam fent a neten, lefényképezni pedig nem volt alkalmam.)

Hasonló témák:
Arany Vénusz
Olvasási technikák
moly.hu

Arany Vénusz

Olvsóink figyelmébe ajánlom az aranyvenusz.blogspot.com címen található folytatásos scifi történetet. Majdnem minden nap frissül a blog, a részek rövidek (így az egyperces novellák erényeivel bírnak), tömörek és érdekesek. Érdekes tudományos-fantasztikus ötleteket olvashatunk benne, miközben szimpatikus szereplők izgalmas történetével ismerkedünk. A legjobban az tetszik, hogy általában  minden rész valamilyen érdeklődést fenntartó gondolattal zárul: vagy egy információtöredékkel vagy egy olyan utalással, ami miatt az olvasó alig várja a folytatást! A mű érdekessége még a forma: eddig nem találkoztam olyan regénnyel, ami a blogot használta volna megjelenési formaként. Ezeken kívül még a részekhez tartozó illusztrációkra hívnám fel a figyelmet, amelyek egyszerűségükkel és ötletességükkel nagyon jól passzolnak a scifi blog hangulatához.

A történet itt olvasható: Arany Vénusz  

Hasonló témák korábban:
A halhatatlanság halála
Emberek a Holdban
George kozmikus kincsvadászata

Juhász Viktor: A polidori

A Twitteren kiszúrtam, hogy a címben szereplő novella stílusát Szerb Antaléhoz hasonlítják (@Komavary). Mivel az ő tollát nagyon kedvelem, azonnal elolvastam a sztorit.

Ami azt illeti, megállja a helyét az állítás. Nagyon is van a novella hangulatában és témájában is olyasmi, amit Szerb Antalnál is megtalálunk. A történet melankolikus sodrása, ahogy viszi magával a főhőst, akár akarja, akár nem, már magában hasonlít. Ráadásul ott van az is, ahogy az Angliában kutató magyar bölcsész szó szerint belevész kutatásának tárgyába. Mintha csak egy modern Bátky jelenne meg előttünk.

Ha valami nem hasonlít, akkor az a hangulat túlzása, Szerb Antal néha frappánsan visszarántotta az olvasót a földhözragadt világba, hősei úgy voltak regényesek, hogy közben ez szokásos kisemberi vonásokkal keveredett megóvva a történetet attól, hogy már-már hamisan romantikus legyen.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz, ami nem tetszett Juhász Viktor novellájában: túl romantikus volt. Ha például Bátky egyik kedvelt eszközével él a hős, és mond pár egyszerű butaságot a lányoknak, akikkel találkozik, és mondjuk ők ezt komolyan veszik (ami azért szomorú dolog), a hős és az olvasó egy lenéző mosoly erejéig azonosulhattak volna. A spleen nem bomlott volna meg, azonban könnyebb lett volna magunkat a hős bőrében érezni, ami nagyon nehéz egy pusztán merengő hős esetében.

Ettől eltekintve a novella nagyon tetszett, témájában hangulatában egyaránt, és ez azért is nagy szó, mert újabban allergiás vagyok a vámpírokkal kapcsolatos történetekre.

Olvassátok ti is!

A szöveg:
A polidori @ SFmag

Olvasnivalók korábbról:
Esterházy Péter: A szív segédigéi
A halhatatlanság halála
Az ehavi Galaktika

Esterházy Péter: A szív segédigéi

Végigolvastam, de csak mert muszáj volt. Azt gondolom, jó mű, de nagyon lehangoló. Az elbeszélő gyászáról szól édesanyja halála kapcsán. Különféle epizódokon keresztül élheti át az olvasó a gyásszal kapcsolatos érzések töredékeit. Ezek az epizódok nagyon sokfélék: valósnak ható és képzeltnek tűnő jelenetek, sokszor naturalista megfogalmazások a halálhoz közel járó emberről, máskor meglepő, megdöbbentő családi anekdoták. Ebben a könyvben viszonylag jól követhető az Esterházyra annyira jellemző előkészítetlen idősíkváltás, elbeszélőváltás, és egyéb keveredés. Úgy érzem, ez a mű a gyászkeretes (számozás nélküli) oldalain összegezni próbál valamit az édesanyával kapcsolatos emlékekből, élményekből: hol mint haldokló, hol mint kislány, hol mint felnőtt nő jelenik meg sokszor irreális történetekben vagy képzelt helyzetben. Időnként bepillantást kapunk hol a búcsúra, hol a temetésre készülő családtagok helyzetébe is. Egy kissé kaotikusnak, össze-visszának tűnik a történet, de a csapongó gondolatok illenek a témához.

Az egész írás nagyon felkavaró. Olyan dolgokat kimond nyersen, egyenesen, megbotránkoztatóan, amiket az ember nem szívesen hall, és olyan érzékletesen mutatja be a kórházi körülményeket és a halálra váró beteg reménytelen helyzetét, hogy nekem szörnyű élmény volt olvasni. Ugyanakkor pont ezért tartom jó műnek, mert betölti a funkcióját: az olvasó legalább annyira rosszul érzi magát, mint a gyászoló elbeszélő.

Az irodalmi mű különlegessége még az említetteken kívül, hogy párhuzamosan két szöveg fut végig a könyv oldalain: a főszöveg az oldalak felső részét tölti ki, és van egy kapitálissal szedett kísérő rész minden oldal alján.

Regényekről korábban:
A halhatatlanság halála
Emberek a Holdban
George kozmikus kincsvadászata

A halhatatlanság halála

Asimov ebben a könyvében is lenyűgözi az olvasót. A cselekmény egyszerre izgalmas és mély, a szereplők ábrázolása tömör, mégis találó, az idősíkváltások miatt pedig olyan jó a tempója, hogy akár közvetlenül forgatókönyvet lehetne írni belőle.

Története egészen más, mint például az Alapítvány-sorozatnak, mégis beleilleszkedik a nagy egyesített asimovi univerzumba. Mondhatnánk, mindennek az alapja.

A regény időutazásról, és a történelem folyamatos módosításáról szól, átgondolt kőkemény következetességgel. Egy elképesztő léptékű, matematikai-statisztikai alapokon nyugvó társadalomtervezést ismerhetünk meg benne, amely sokban emlékeztet a Második Alapítványra, mégis gyökeresen más.

Lenyűgöz mennyire hisz Asimov abban, hogy a tudomány segítségével egyszer képesek leszünk a jövőnk megsejtésére, és befolyásolására. Egyáltalán nem lehetetlen. Miért volna az? Rengeteg idő, erőfeszítés és tudás szükséges hozzá, de lehetséges. Persze a lehetséges és a valószínű nem ugyanaz. Meg az sem mindegy, hogy ha van is valószínűsége, mikor növekszik meg ez annyira, hogy valóban be is következzen az áttörés. Évezredek? Asimov ilyen nagy számokkal operál. Kívánom, legyen igaza, és ne pusztítsuk ki magunkat addig. A nukleáris háború rémképe ott kísért a regényben, mint egy periodikusan vissza-visszatérő fenyegetés. A demokrácia állandóan váltakozó felemelkedése és hanyatlása pedig nem is puszta lehetőség a könyvben, hanem tény. És még azt szokás mondani, hogy a klasszikus scifik mind optimisták!

De van még egy nagyon érdekes motívum a regényben, amelyre érdemes felfigyelni. Ez a női szereplő, Noÿs Lambent alakja. Eleinte gyerekesnek látjuk, később valamiféle számító ösztönlénynek, végül rájövünk, hogy egy mélyebb, természetes tudás hordozója. Akiről azt hittük, szánalmas és gyámolítandó, egyszerre fölénk nő, és kiderül róla, hogy értelmesebb és okosabb, mint bárki más. Egy másik regény, az Alapítvány és Föld hősnőjére, Blissre hasonlít. Mindketten egy átfogóbb megértés megtestesülései, miközben van egy erős, tiszta erotikus kisugárzásuk, amely őszinteséggel és szeretetreméltósággal jár együtt.

Hasonlóak korábbról:
Az ehavi Galaktika
Emberek a holdban
George kozmikus kincsvadászata