 |
| A kép forrása: http://www.sorozatjunkie.hu/2012/09/15/a-teljes-tizedik-evad/ |
Egyfelől nagyon szellemes, tömör, megmozgatja az ember agyát és új rálátást ad a műre.
Másfelől ezeknek hátulütői is vannak. Tömörsége, és a tény, hogy két szereplő játszik mindenkit, követhetetlenné teszik a cselekményt azok számára, akik nem ismerik az egész történetet. Már pedig tartok tőle, a többség nem ismeri a teljes cselekményt, hiába tananyag.
A mű humora is furcsa volt, az eredeti poénokat csak részben aknázták ki, jobbára túlzással, nem is igen csattantak. A témától teljesen idegen modern dalok gajdolásán kívül elsöprő sikert csak két poén aratott: a pisilő szolgák jelenete, illetve az, amikor Rómeó a méregtől görcsökben fetreng.
Az új látásmód, amit a mű kínál, nem túl hízelgő. A nulla díszlet, az ócska homokszín pulóverek, kopott farmerek és elnyűtt, ormótlan bakancsok a figyelmet a színészi játékra összpontosítják, ami mind Nagy-Kálózy Eszter, mind Rudolf Péter részéről egyértelműen zseniális volt. Az előadás azonban képtelen megállni a lában önállóan a húzás önkényessége miatt. A történet felét eltötyögi a szövegkönyv az első egy-két jelenetben, onnantól pedig már hiába hadarnak a színészek egyre vadabbul, húzni kellett, egyre többet, minél inkább a végéhez közeledünk. Így nem bomlanak ki a jellemek sem, nem értjük meg, mi dolgozik a szereplőkben, és a végén leginkább arra jutunk, hogy ez a Shakespeare mekkora egy marhaságot írt…
A zárójelenet szép, de meglehetősen zavart. Szájbarágósnak és ízléstelennek éreztem a darab többi részéhez képest. De, lehet, hogy velem van baj, amiért az alpáriság és a féktelen giccs által behatárolt rendezői értelmezést nem tudom olyan könnyen ráhúzni a saját Rómeó és Júlia-képemre, mint a színészek a dajka főkötőjét jelző csipkés bugyit a fejükre.
Nagyon tetszettek a díszletek, különösen az Egy, kettő, háromé, ahol a bankigazgató irodájának ablakából gyönyörű kilátás nyílt – messziről ceruzarajz hatása volt a képnek, ami részletesen kidolgozott városképet ábrázolt, méghozzá a Szent István bazilikát véltük felfedezni a város templomában. Ahogy telt az idő a történetben, szépen lassan kigyulladtak a város fényei is. A jelmezek is magukkal ragadtak: kamáslis férficipők, a 20. század harmincas éveiben divatos ruhák, korhű frizurák.
Nagyon örülök, hogy ott voltunk és láttuk mindezt!
A szereposztás és az előadásról készült fényképek és videók megtekinthetők a Vígszínház és Pesti Színház oldalán:
Egy, kettő, három – Az ibolya @ Pesti Színház (Vígszínház)
Tegnap barátainkkal megnéztük a Madách Színházban a Diploma előttöt. A két szereposztás közül a Nagy-Kálózy Eszter—Szente Vajk-félén voltunk. A darab alapvetően klassz volt, a két főszereplő, akire épült, biztos pillérei voltak. Nagy-Kálózy Eszter játéka teljesen meggyőző, fiatalossága és csinossága pedig figyelemre méltó volt. Pedig szerepe nem volt hálás, fehérneműre vetkőzni a színpadon anyaként, miközben a történetbeli lányát játszó színésznő is megteszi ugyanezt… Bizony ehhez nem csak tehetség kell, de az is, hogy egy színésznő jó formában legyen. Ez teljesül is: kétségtelenül a legjobb nő volt a darabban.
Az előadás szabadon kezelte a félmeztelenséget, ami nem gond, hiszen ez a történetből adódik, bár néha, például a sztriptíztáncosnőnél, már hatalmába kerített az érzés, hogy vendégcsalogató szerepet is szántak mindennek. Erről nem vagyok nagy véleménnyel. Nem az erotika az, ami becsalogatja a közönséget a nézőtérre. Az Operában látott Rózsalovagot sem az egymáson hempergő színésznők, vagy a már-már alpárivá fajuló szobalány-jelenet miatt néztük meg.
Még egy zavaró tény volt, a darab kompozíciója. A lényeges dolgok a színpad bal elülső felében, a közepesen lényegesek középütt, a lényegtelen dolgok a színpad jobb felén történtek. Ebből az következett, hogy a bal-balközép erkélyről pont az érdekes dolgok nem látszottak. Legalábbis nem látszottak volna, ha nem nyújtogatjuk a nyakunkat, és szerencsénkre nem távozik az előttünk ülő társaság üres székek sorát hagyva hátra.
Mindent egybe vetve a darab jó élmény volt, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Operában voltam. Donizetti Don Pasqualéját láttuk. Nagyon tetszett, jólesett az élmény! :) Találtam a youtube-on két duettet a régi szereposztásból (Gregor József, Miller Lajos, Rost Andrea), ezeket tettem be.
Nem a történet, a zene ragadott magával! és az, ahogy megvalósította a szerző a történetet, ahogy bemutatják az áriák a különböző helyzeteket, stb.
A komikus részek pedig általában tényleg komikusak voltak, igaz, néha elfogott az az érzés, hogy inkább tragédiába illő, ahogy elbánnak az öregemberrel (ld. pl. az első videón).
Szép vasárnapi program volt! Szívesen megnézném újra az előadást!
[…] Nagyon jó kis előadásokat láttam, bár volt sajnos rossz is. A legjobban Az ünnep tetszett (filmen is látható, Születésnap címen, dán produkció – én a színházban láttam először, és így volt jó!), feszültségekkel teli történet, nagyon hat a nézőkre! A legkevésbé az ezzel párhuzamba állítható, de Az ünnepet meg sem közelítő, számomra kimondottan idegesítő Harmóniát élveztem. Sajnos a Pán Péterről a síelés miatt lemaradtam, ami bár gyerekdarab, nagyon érdekelt volna, mivel sehogy sem sikerül megismerkednem a mesével: évek óta gyűjtögetem a morzsáit egy-egy másik történetből (pl. Hook, Én Pán Péter), és próbálom rekonstruálni. Az Amphitryon is jó előadás volt, érdekes és elgondolkodtató történettel. A Száz év magány különleges hangulatú darab, kreatív színpadi megoldásokkal, de a végére kicsit besűrűsödött és összekavarodott a sok szál, így nehezen követhetővé vált. A Cseresznyéskert nekem csalódást okozott, de a többieknek tetszett. Valószínűleg az volt a bajom vele, hogy amikor olvastam, teljesen más hangulattal képzeltem el, és hasonlót vártam volna, ezenkívül zavartak a dialógusból ki nem derülő akciók, amik szerintem nem illettek Csehov művébe. […]
