Terápia

Már nem először ajánlották nekem a Terápia című sorozatot, az amerikai változatot és a magyart is. Tegnap úgy döntöttem, megkeresem az HBO honlapján a magyar sorozatot, és belenézek. A baráti ajánlások mellett Mácsai Pál neve is előrevetítette, hogy tetszeni fog, és tényleg. Rendkívül izgalmas és érdekes sorozat. Érdekesek a problémák, izgalmas, hogy mit csinál a pszichológus, és még izgalmasabb, amikor a pszichológust apránként elkezdjük hétköznapi emberként is megismerni. 

Az HBO maga támogatja, hogy nézzük meg a történetet online, még regisztrálni sem kell a honlapjukra. A részek egymás után jönnek és jönnek, és nem lehet abbahagyni. Nagyon jó. 

Ezen a linken lehet megtalálni, és egy-két ártalmatlan engedély megadása után már nézhető is:

http://www.hbogo.hu/content/in-treatment-1-1117801394

Forrás: http://www.sorozatjunkie.hu/2011/11/25/terapia-macsai-pallal/

A szerelem bősége című filmről

A Szerelem bősége egy nagyon különös film, és még inkább az, ha elolvassuk a DVD borítóján lévő szövegeket, megnézzük a filmből kiemelt boldog képeket, és csak azután kezdünk bele a filmbe. Mert, szerintem, nem igaz, hogy “lenyűgöző mese”, és az sem, hogy “humoros, érzéki és bolondos vonásaival együtt egy szívhez szóló, lélekmelengető történetet alkot”. Ez a film nem annak szól, “aki szerelemre vágyik” (a borítót idéztem). Mindezek ellenére ez egy szép történet jó színészekkel, jellegzetes karakterekkel, gyönyörű zenével, tökéletes operatőri munkával. De aki egy kellemes romantikus vígjátékra vágyik (amit a DVD külseje sugall), az nagyon megdöbben. Ez valójában egy elgondolkodtató film arról, hogy a boldogság mellé mindig járnak nagy veszteségek, elkerülhetetlen tragédiák. Azt próbálja megmutatni, hogy mindezek ellenére tovább kell élnünk, együtt azokkal, akikkel egymás életét kölcsönösen széppé varázsolhatjuk.

Furcsa és vészjósló az a gondolat, amit az idős és bölcs Harry (Morgan Freeman) mond a még fiatal, de jó pár csalódást megélt barátjának:

“Az imént figyelemreméltó dolgot láttam. Betévedtem a stadionba. Azt hittem, egyedül vagyok, de az 50 yardos vonalnál egy fiatal párt találtam, szeretkeztek. Tovább maradtam ott, mint illett volna. Irigyeltem, de sajnáltam is őket. Annyi mindent nem tudnak még, a szívfájdalomról fogalmuk sincs.”

Az erre adott válasz egy nagyon kicsit optimistább felfogású, de azt már nem árulom el. Érdemes megnézni a filmet, de nem vígjátékként, hanem drámaként.

Két vándorló palota

Mikor a napokban elolvastam Diana Wynn Jonestól A vándorló palotát, nagyon kellemesen szórakoztam.

Korábban már láttam a történetből készült animét, ami szintén színvonalas, és mivel európai történetből írták, kiválóan alkalmas arra, hogy rajta keresztül ismerkedjen valaki az animékkel, mivel kevés benne a sajátosan japán, tőlünk idegen elem.

A film látványvilága lenyűgöző, zenéje pedig telitalálat lett, nagyon hangulatos légkört biztosít a bemutatott világnak. Ezek után szinte biztos voltam benne, hogy sokkal jobb, mint a regény, amelyből írták, de nagyot tévedtem. A film remek, de a regény túltesz rajta.

Cselekményét tekintve eleinte a két történet ugyanaz, ám később egyre több különbség jelentkezik. A film végül kissé zsákutcába kerül, mert az utolsó öt percre hagyják az összes szál lezárását, ami nem egészen szerencsés, és például a háború megoldása kimondottan eröltetett.

Érdekes dramaturgi döntés a fekete ajtó mögötti titok megváltoztatása is. Ez azontúl, hogy egy érdekes háborúellenes szálat vezet be a cselekménybe egyúttal vállalja azt is, hogy Howl varázslót másképpen teszti hősiessé, mint a regény. Ez belefér, mégis úgy érzem, a könyv cselekménye egységesebb, története kerekebb, és jobban eldolgozták benne a szálakat.

Legutóbb, amikor egy filmre ültetett mesevilágot összevetettem az eredeti könyvvel, Neil Gaiman Csillagporának esetében, enyhe csalódottságot éreztem, mert a szerző sziporkázóan szellemes volt, csakhogy lekezelően és lenézően viszonyult a történet világához, amit taszító írói magatartásnak érzek. Azt az érzést kelti bennem, mintha rám akarna sózni valaki egy tál süteményt, amiről ő maga úgy gondolja, kissé penészes.

A vándorló palota ilyen szempontból sokkal jobban tetszik, mert az írónő szellemes, eredeti, de szeretettel és kedvesen mutatja be a világot, így könnyebb azonosulni a szereplőkkel és izgulni értük. Mindez persze távolról sem jelenti a humor hiányát, pusztán más előjellel nevetünk, mint Gaimannél.
A fekete ajtó eredeti titka kimondottan tetszett. Harry Potter világának egyik fontos gyökere kígyózik arra, de nem szeretném kifecsegni mi van ott.

A film jó, a könyv viszont azon túl, hogy szórakoztató, irodalmi igényességű, ezért érdemes elolvasni.

Korábbi bejegyzések:
Jane Austen a filmvásznon
Csillagpor (Stardust)
Az utolsó egyszarvú

Jane Austen a filmvásznon

A Tartózkodó érzelem című film, amely 2007-ben készült, és a Meggyőző érvek c. Jane Austen regény adaptációja, nagyon meglepett. Úgy érzem, semmi köze nincs sem a regényhez, sem Jane Austenhoz, sem pedig a kor szokásaihoz, leszámítva persze a személyneveket és a helyszíneket.  A film rendkívül realistán van filmezve: zavarba ejtően közelről mutatott arcrészletek, sötét színek, remegő kamera, semmi napfény, semmi vidám szín. A főhősnő haja az utolsó jelenetig ápolatlan és előnytelen, nővére, aki a könyv szerint 29 éves, a filmben ráncos. De hagyjuk a színeket és a színészeket! Sokkal nagyobb csalódás, hogy a történetet nagyon átalakították és ez egyáltalán nem vált előnyére. Más szájába adtak fontos szövegeket, mint akitől hitelesen hangzott a regényben, felcseréltek és beleírtak jeleneteket stb. A végefelé már kimondottan kíváncsivá tett, vajon hogy oldják meg, hogy ez a furcsa feldolgozás is oda fusson ki végül, mint az eredeti történet. Mert nagyon más lett, és erre az sem mentség, hogy rövidíteni kellett, hiszen rengeteg idő megy el eseménytelen és lehangoló jelenetekre. Ilyen például, amikor nagyon rossz hangulatú zenei aláfestés közben hosszan nézzük messziről, ahogy a nagy társaság minden tagja egyenként felmegy a lépcsőn a sötét, viharos, szomorú időben, miközben semmi nem viszi előrébb a cselekményt, csak azt erősíti, hogy ez a történet nagyon nem szórakoztató. Pedig a regény az volt, nagyon szerettem, izgalmas volt és érdekes, és egy percig sem hangolt le. Bezzeg a film még a legboldogabb jelenetet is gyászjelenetté alakította. Nagyon meglepett, hogy romantikus vígjáték helyett tragédiát rendeztek belőle!

Közben néhány nappal ezelőtt ismerkedtem meg egy másik Jane Austen-regény filmváltozatával is, a négyrészes Emmával (2010, főszerepben Romola Garai), ahol bár meglepett Emma jelleme, mert nem annyira jól nevelt és okos, mint a regényben vagy a korábbi – általam már régóta ismert – filmfeldolgozásban (1996, Gwyneth Paltrow-val), hanem kimondottan meggondolatlan és éretlen, mégis elfogadhatónak érzem ezt a variációt. Mind a négy részt nagyon élveztem elejétől végéig, mind a hangulat, mind a színészek hitelesek. Itt is vannak apróbb változtatások, de ezek előnyére válnak a történetnek, mert leginkább arról van szó, hogy részletesen megmutatnak olyan jeleneteket, amelyek a könyvben csak említés szintjén vannak meg. Többször csodálkoztam rá a rendezés koncepciójára, ahogy olyan dolgokat emel ki vagy állít párhuzamba, amelyek nagyon találóak és még inkább emelik a film színvonalát.

Érdekes, hogy mennyire különböző módon viszik filmre Jane Austen műveit, amelyek ugyanabban a világban  játszódnak, hasonló téma köré szerveződnek, műfajuk azonos, csak a fontos szereplők jellemében és helyzetében vannak eltérések. A filmek pedig vagy hűnek mondhatóan adják vissza a történetet, vagy valami teljesen mást hoznak ki belőle. Meglepett még a Mansfield park is, amely a Tartózkodó érzelemhez hasonlóan nyomasztó hangulatú, főhősnője pedig teljesen más jellem, mint a könyvbeli Fanny. Viszont mindig is tetszett az Értelem és érzelem Emma Thompsonnal, Kate Winslettel, Hugh Granttel és Alan Rickmannel, és nagy kedvencem a hatrészes Büszkeség és balítélet Colin Firth-szel és Jennifer Ehle-lel.

Valószínűleg mindenkinek más feldolgozás tetszik, érdemes ezért megismerkedni minél többel, amennyiben szeretjük Jane Austen történeteit. Tervezem, hogy végignézem a többi feldolgozást is, amit még nem ismerek.

Hasonló témák:
Csillagpor contra Felkoppintva
Hétvégi filmek
Shall we...?

Anna és a király

Megkaptam karácsonyra az Anna és a király című filmet, amelyre régóta kíváncsi voltam már úgy, hogy elejétől a végéig megnézhetem. Úgy emlékeztem, szerelmes film, de most, hogy láttam az egészet, mást tapasztaltam. Azt hiszem, a szerelmi szál a legkevésbé érdekes az egészben. Annál érdekesebb kérdéseket vet fel a történet más dolgokkal kapcsolatban.

Az alaphelyzet szerint Sziám uralkodója angol származású tanárnőt fogad gyermekei mellé, hogy udvarába és országába bevigye a nyugati kultúrát. Nagyon izgalmas végignézni, milyen a két, egymástól nagy mértékben eltérő kultúra találkozása: konfliktusok, bölcs viták és még bölcsebb megoldások szemtanúi lehetünk. Amellett, hogy megismerjük a sziámi udvar szokásait, belelátunk az uralkodó magánéletébe is. Hétköznapi örömök és tragédiák, nagy politikai események, konfliktusok, állami ünnepek jelennek meg a sziámi kultúra díszletei között.

Két téma fogott meg nagyon azokból, amelyekkel a film foglalkozik: a tanár szerepe és az uralkodó szerepe, hatalmuk és jelentőségük. A történet nagyon jól megmutatja, mennyire fontos a tanár, a nevelő feladata. Ő az, aki nem csak a nyelvet, tudományokat, kultúrát viszi el az adott közösségnek, hanem ami szerintem még ezeknél is fontosabb, a szemléletmódját és világnézetét adja át tanítványainak. A tanár a kulcs az ország jövőjéhez.

A filmet lezáró megjegyzés tájékoztatja a nézőt, hogy a trónörökös, akit apja, felvilágosult gondolkodásának köszönhetően, megismertetett a nyugati világgal, később nagy reformokat hajtott végre, és nagy fejlődést indított el országában. Ez a másik dolog, ami elgondolkodtatott: mekkora felelőssége van egy ország vezetőjének. Az egyik uralkodó nyitott volt, és elindította a fejlődést, ami fia uralkodása alatt érett meg. Hány ember életére volt ez kihatással! Mi lett volna, ha a politikai helyzet mást hoz, és a vadabb felfogású oldal átveszi az uralkodást?

Szóval a film számomra – most – elsősorban ezekről szólt, hogy egy-egy ember hogy befolyásolhatja rengeteg másik ember jövőjét: világlátását vagy életminőségét. De érdemes megnézni azért is, mert érdekes, bölcs, jól kidolgozott jellemek vannak benne, akik között a kapcsolatokat hitelesen ábrázolja. Van benne sok izgalom, különösen ami a politikai helyzetet érinti. Van benne sok szeretet, kedvesség, bölcsesség, humor, miközben időnként olyan dolgokkal kell megküzdeniük a szereplőknek, mint a gyász, a begyöpösödött szokások, vagy hogy mi lesz a rengeteg gyerekkel, akiket mint az uralkodó sarjait, meg akarják ölni.

Ez a film nem könnyed szórakoztatásra született, de nagyon érdemes megnézni!

Hasonló témák:
Perzsia hercege - az idő homokja
Hasonmás
Vasököl

Vasököl

Amikor megtudtam, hogy hamarosan menni fog a moziban a Vasököl című film, elsőre érdektelennek tűnt. Hugh Jackman volt az oka, hogy később felfigyeltem rá, ő ugyanis mindig újat hoz a filmjeibe, legyen az egy a tucatjával gyártott képregényfilmek közül (X-men-sorozat), egy elgondolkodtató, borzongató film, mint a Tökéletes trükk vagy akár egy átlag romantikus vígjáték (Kate és Leopold). A Van Helsinget sokan utálják, de tagadhatatlan, hogy Hugh Jackman remek benne, és sikeresen, hitelesen eleveníti meg a vámpírfilmek hőn óhajtott figuráját: a férfit, akik kőkemény, de mégis sebezhető önellentmondás nélkül.

A Vasököl története annak a Richard Matheson nevű scifiírónak az egyik novellájából merít, akinek 1954-ben írt Legenda vagyok című regényét négyszer dolgozták már fel filmvásznon, legutóbb Will Smith főszereplésével. Szintén ő adta az alapötletét Spielberg 1971-es Párbaj című filmjének, amelyben a kísérteties tanker űzi a megfélemlített személyautót, és amelynek diadalmas befejezését azóta is minden autós átérzi, amikor leelőz egy kamiont.

Tehát adott egy jó történet és egy jó színész, a kivitelezés pedig maga is remek lett. Régen láttam filmet, amely annyira akciódús és mozgalmas, hogy elejétől végig izgul alatta az ember, és közben ennyire mértéktartó. A legjobb az benne, hogy a háttérben valódi emberi kapcsolatokról van szó, a jellemek hitelesen kibontakoznak, fejlődnek, és mindez cseppet sem szájbarágós vagy giccses. Nehéz volna például még egy olyan filmet mondanom, ahol egy kisfiú szerepe ennyire jelentős, mégis természetes kisfiúként viselkedik.

Hugh Jackman szerepe új volt a korábbiakhoz képest, a film nagy részében született vesztes, még csak nem is rokonszenves, aztán apránként megváltozik a film végére.

Külön érdekes a filmben az a generációk közötti különbség, amely apa és a fia között fennáll. Az apa egykor ökölvívó volt, a történet idejére azonban már csak egy kihalt sportág utolsó mamutja. A fia pedig már a robotbox rajongója, nem ismert mást életében, csak ezt, neki ez a sport. Ez azonban nem elválasztja őket, hanem megteremti helyüket a másik mellett, a két különböző tudás, a technológiai ismeretek és a valódi sporttapasztalat, kiegészíti egymást.

A film utolsó erénye, amelyről írni szeretnék még, a befejezés. Gyors, frappáns, giccsmentes, hihető.

Hasonló témák korábbról:
Hasonmás
Hétvégi filmek (Az őslakó)
Én, a robot (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)

Feketeszakáll szelleme

Azért került elő ez a film, mert én nem akartam filmet nézni. Akárhányszor szóba került ezelőtt, hogy nézzük ezt, nem volt kedvem szellemekhez, most pedig végül mégis a film előtt ragadtam. Nem félelmetes kísértethistóriáról van szó, hanem egy amerikai vígjátékról, amely inkább megfilmesített mesének tűnik. Nem művészi értéke, hanem humora és könnyedsége miatt írok róla, ugyanis nagyon jót szórakoztunk rajta. A történet főszereplője egy tisztességes idegen, aki nem fél a helyi maffiától, mert nem ismeri azt, és aki kiáll az igazságért, még ha kockázatos is. Aki véletlenül megidéz egy félelmetes hírű, idegesítő, mégis szeretnivaló kísértetet, akit csak ő lát, viszont a kísértet minden cselekedete valóságos, így jó sok bajt hoz főszereplőnk fejére. Több problémát meg kell oldani, kezdve az alaphelyzetből adódókkal, vagyis segíteni kellene a kedves idős hölgyeknek, akiket a kilakoltatás fenyeget, és a világ legrosszabb atlétika csapatából kell győztest faragni. Ehhez jön a Feketeszakáll által előidézett hibák kijavítása és, ha már úgy hozta a véletlen, szembe kell szállni a helyi gonoszokkal. A film valószínűleg elsősorban gyerekeknek készült, de humorán és komikus jelenetein jót szórakozhat bármelyik felnőtt. Közben jó látni, hogy mindenki megkapja méltó büntetését vagy jutalmát: ki megszégyenülést, ki megdicsőülést, ki pénzt, ki szerelmet. Egyszóval nem baj, hogy végül mégis láttam! Aki efféle szórakozásra vágyik, nézze meg!

Hasonló témák:
Gru, a gonosz
Levelek Júliának
A csavar fordul egyet

Szerelem első vérig

Régóta szerettem volna megnézni a Szerelem első vérig-et és a folytatását, mert még kamasz koromban valamelyikből láttam egy részletet, ami felkeltette az érdeklődésem. Ezek után és egy kis utánaolvasás után kértem szülinapomra a dvd-ket, és most meg is néztem az elsőt.

Az az igazság, hogy jobbra, vagy legalábbis másra számítottam. Egy megnézés után úgy érzem, hogy egy kissé kusza a történet. A szerelmi szálról elhiszem, hogy hiteles lehet, de túl hamar jön el a biztosnak mutatott lezárás, és a történet tele van irreálisnak tűnő szereplőkkel. Ennek ellenére sok olyan jellemzője van a filmnek, ami miatt örülök, hogy megvan: a zenéje mindig nagyon hatott rám, imádom ezeket a Dés-zenéket! Érdekes, különleges operatőri megoldásokat lehet benne látni, ezenkívül  jó nézni a 25 évvel ezelőtti magyar városok képeit, és átélni a nyolcvanas évek (vagy hiteles, vagy kitalált) hangulatát.

Igazából a filmzene világított rá, hogy számomra miről szólt a történet, és ez nagyon tetszik: az életben minden folyamatosan változik, és ez sokszor ijesztő. A nagy változó bizonytalanságban a két szerelmes egymásban találja meg a biztos pontot.

“Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem, / Legalább te legyél az nekem!”

Hasonló témák korábban:
Életképek
9 és 1/2 randi
Hasonmás

Hasonmás

Megnéztük a Hasonmás című filmet Bruce Willisszel. Jó volt, sokkal kevésbé sötét, mint vártam, és sokkal érdekesebb. Képi világában az Én, a robot filmváltozatát idézte, és nem azért, mert a világot megváltoztató találmány feltalálóját mindkettőben ugyanaz a színész, James Cromwell alakította, hanem legfőképp azért, mert mindkettő egy természetes, jelenhez nagyon hasonló eleven világot ábrázolt, csak kicsit változtatva azon a valóságon, amelyben élünk.

A hagyományos tudományos-fantasztikus történetekhez képest meglepően időszerű a film témáját adó kérdés, nem veszünk-e el túlságosan a virtuális világban történő önmegvalósításban, és nem veszítjük-e el közben kapcsolatunkat a valósággal.

Virtuális világ alatt nem kell feltétlenül a Second Life-ra, a World of Warcrafthoz hasonló tömeges internetes szerepjátékokra vagy akár a tömjénezett-átkozott Facebookra gondolni. Remélhetőleg még távolabb van tőlünk az az idő, amikor ezek bármelyike olyan világméretű függőséget okozhatna, mint a burkoknak nevezett robothasonmások használata a filmben.

Az jutott eszembe, az emberek szélesebb tömegét érinti a hordozható szórakoztatóelektronikai cikkek (okostelefonok, MP3- és MP4-lejátszók) használata. Ezek sokkal kevésbé feltűnően szigetelnek el minket a világtól, hiszen látszólag nem otthon ülünk, de voltaképp pont azt a célt szolgálják, hogy elszórakoztassanak minket az ismerős, otthonos módon, ezzel lekössék, és eltereljék a figyelmünket a külvilágról, legyen az akár unalmas, akár nyugtalanítóan nyüzsgő.

A film végére a világ átesett a ló túloldalára. Nem gondolom, hogy ez lenne a megoldás. Nem kell felszámolni az eszközöket, amelyek a virtuális valóság csapdái lehetnek, hanem meg kell tanulni mértékkel és célszerűen használni őket. Ahogy őseink lehettek a tűzzel: a sötét hideg barlang meg a környező erdők teljes felgyújtása között a szemmel tartott tábortűz jelentette a mértéket.

Korábbi bejegyzések:
Hétvégi filmek (Az őslakó)
A bárány és a fejvadász (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Én, a robot (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük

Hétvégi filmek

Hétvégén végre volt egy kis idő filmezni, és két olyan filmet is megnéztünk, amelyről szívesen írnék pár mondatot.

Az egyik Az őslakó (The man from Earth) volt. Tudományos-fantasztikus történet, de egészen rendhagyó. Az egész egyetlen helyen és időben játszódik, akár egy klasszikus színdarab. Főhőse egy egyetemi tanár búcsúzik el kollégáitól, akik előtt felfedi: valójában ő még az őskorban született, csak valamiért nem hal meg, hanem állandóan vándorol, hogy így leplezze, nem öregszik. Ők hiszik is, meg nem is, heves viták és csöndes értetlenkedések váltják egymást faggatódzással.

A film zseniális abban a tekintetben, hogy akciómentes cselekménye ellenére végig képes fenntartani az éber figyelmet, izgalmas, és fordulatos. Talán pont azért képes erre, mert a beszélgetés témája minden nézőt képes megragadni épp úgy, ahogy a legkülönbözőbb szakterületű professzorokat is mind megragadja a gondolat: ki hevesen tiltakozik ellene, ki elfogadja, hidegen egyiküket sem hagyja.

Ennek ellenére a film nem hibátlan. Az örök fiatalságot mindössze remek anyagcserével magyarázza, holott a sejtöregedés a genom sérülésével függ össze, az anyagcsere romlása is csak ennek egy jele. Ez már 2007-ben sem volt újdonság, és úgy gondolom, a kikezdhetetlen stabilitású genom épp olyan egyszerűen elmagyarázható két mondatban, ahogy a mérhetetlenül kiváló sejtszintű anyagcsere, ezért úgy érzem, ezen a téren lehetett volna korszerűen tudományosabb.

Másrészt célszerűbbnek éreztem volna, ha hősünk történelmileg jelentéktelenebb. Az „Ott voltam Kolombusz hajóján.” még jó volt, a többi kicsit sok, Ockham borotvájának elve alapján már hiteltelen, amit mesél.

Összességében különleges, elgondolkodtató film volt. A színészek, főleg a főhős, David Lee Smith, teljesítménye is elismerésre méltó, de a szinkronnak is jár egy nagy dicséret.

A másik film, amelyet megnéztünk, gyökeresen különbözik az előzőtől, a Mr. és Mrs. Smith. Nem vagyok a bérgyilkolászós téma nagy kedvelője, ezért mindeddig nem néztem meg, pedig már megjelent öt vagy hat éve.

Meg kell hagyni, nagyon jól kitalálták a történetet hőseink foglalkozásuk ellenére nem lövöldöznek ártatlanokra, kizárólag arctalan gonosztevőkre meg ügynökökre, szóval a célpontok abba a kategóriába tartoznak, amelyet a Csillagok háborúja óta gyakran emlegetnek úgy, rohamosztagos: azaz nem sajnáljuk őket, ők a temérdek könyörtelenül gonosz ellenség, és kész.

Pusztán a forgatókönyv valószínűleg átlagos, vagy az alatti lenne, ha nem volna benne Brad Pitt és Angelina Jolie. Ők azonban olyan feszültséget képesek teremteni a páros jelenetekben, hogy az elképesztő. Eleinte azért mert nem tudják egymásról, kik ők valójában, aztán azért, mert már tudják, de félnek, hogy a másik is tudja, a vége meg pont attól jó, hogy már mindent tudnak. Ráadásul a két színész valahogy olyan képet vág, hogy még a közepes poénok is nagyot csattannak a szájukban. (Megint csak elismerés a szinkronszínészeknek).

Filmekről korábban:
Így jártam anyátokkal
Levelek Júliának
Aranyhaj

Így jártam anyátokkal

Több forrásból hallottam a sorozatról, de a címe annyira nem tetszett, hogy végül csak kínomban egy unatkozós délelőtt kezdtem el nézni. Sőt, nem is az volt az első próbálkozásom! Hónapokkal korábban belenéztem a legelejébe, de nem volt szimpatikus, tíz perc után kikapcsoltam, és az előbb említett délelőttig eszembe sem jutott. Tehát a sorozatnak nem erőssége a kezdése, az első rész után csak azért néztem meg a másodikat, mert nem volt jobb dolgom. A második rész végére viszont már egész megkedveltem a szereplőket, és tetszettek a visszatérő poénok is, most pedig néhány hónap elteltével túl vagyunk az első öt évadon, és alig várjuk a magyar szinkronos folytatást!

A sorozatot 2005-ben kezdték vetíteni, Amerikában most megy a hatodik évad. Azt hiszem, nem én leszek az első, aki párhuzamba állítom a Jóbarátokkal, ami pont előtte, 2004-ben ért véget. Ugyanis nagyon sok a hasonlóság, de valahogy minden megegyező ötletet annyira jól adaptáltak az Így jártam anyátokkal világába, hogy távolról sem lehetne lopásnak nevezni az ilyen ismerős fordulatokat. A baráti társaság annyira más világban él, mint a Jóbarátok, pedig a helyszínek ugyanazok: New York-i lakások, New York-i söröző, munkahelyek. A poénok ugyanolyan gyakorisággal zúdulnak ránk, mint a korábbi sorozatban, igaz, ebben előfordulnak alpári viccek is, és összességében véve egy kicsit kevésbé igényes, mint az elődje. Ugyanakkor nagyon tetszenek benne a múltba és a jövőbe tett kitérők, amelynek köszönhetően látható, hogy általában nem egyik pillanatról a másikra születik a történet az írók aktuális kicsapongásait követve, ahogy azt a soha véget nem érő szappanoperáknál lehet tapasztalni, hanem átgondolt és megtervezett. Keretet ad a történetnek az alaphelyzet, amire a cím is utal – Hogy ismerkedtem meg anyátokkal?. Egyik főszereplőnk, Ted meséli 2030-ban kamaszkorú gyerekeinek fiatalkora történetét. Szóval míg a nézők a gyerekekkel együtt izgulnak, hogy vajon ez a nő lesz-e az a bizonyos anya, vagyis a mesélő felesége, biztonságot ad a szakításokkal végződő kapcsolatok és a magányos pillanatok alatt, hogy tudjuk, biztos, hogy valóra válik az álma, megtalálja majd a társát, gyerekeik lesznek és boldogan élnek. És amíg a történet is elér eddig a pontig, addig is élvezhetjük a hol hétköznapi, hol abszurd, hol romantikus, hol vicces jeleneteket. Csak forgassák le gyorsan a folytatást és szinkronizálják is, mert úgy az igazi! :)

Ajánlom mindenkinek, aki unatkozik, vagy rosszkedvű, vagy fáradt, vagy csak szeretne jókat nevetni és jól szórakozni részenként 25 percben!

Hasonló korábban:
Életképek
I dream of Jeannie

Levelek Júliának

Jó kis film volt, az a tipikus magányos szíveket felvidító kellemes történet. Gyönyörű olasz tájakon játszódott a cselekmény nagy része, így nagyon szép képeket láthattunk, legalább olyanokat, mint a Napsütötte Toszkánában. Egy kicsit naiv a történet, nem megy bele a felmerülő kérdések mélységeibe és sok közhelyet süt el. Mivel ilyen, fölöslegesen féltem tőle, hogy tragédia is lesz benne. Az nem volt, csak mesebeli boldogság, ahol még a gondokból sem csináltak nagy ügyet. Aki kellemes szórakozásra és álmodozásra vágyik, feltétlenül nézze meg! Nagyon jó hangulatú film, igazi feldobós mozi.

Hasonló témák:
Életképek
Csillagpor contra Felkoppintva
Egy csipet csillagpor

Aranyhaj

A Gru előtt két olyan film előzetesét is adták, amelyet szerettünk volna megnézni, az egyik a Tron: Örökség volt, a másik pedig az Aranyhaj és a nagy gubanc, amelyet tegnap néztünk meg.

A Disney ezúttal nagyon kitett magáért. A dalbetétektől ugyan továbbra sem tudtak elszakadni, mennyiségüket viszont csökkentették, viszont jelentősen szellemesebb lett a szöveg, legalábbis a magyar szinkron nagyon élvezetes. A grafika minőségi: ruhák, arcok, táj. Már rég nem azon ámultam, hogy számítógéppel képzett grafikát látok, hanem elérték végre azt a szintet, amit egy hagyományos kézzel rajzolt Disney nyújtani tudott.

Ráadásul, míg a kézi rajzban az utóbbi időben egyre minimalistább irányba mentek el (ld. A legelő hősei), itt nem fukarkodtak a szép rajzzal. Sőt, számomra megalkotta a cég a legrokonszenvesebb mesehős férfit.

A főhősnő kisállat-barátja is remek lett. A kaméleon iszonyúan jó fej.

A történet fordulatos, mozgalmas és kedves. A bemutató alapján feltételeztem, hogy jó lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyit ki tudnak hozni ebből az ötletből. Ha van egy képzeletbeli lista a minőségi Disney tündérmesékről, akkor ennek ott a helye a Csipkerózsika és a Hamupipőke mellett.

Rajzfilmekről korábban:
Gru, a gonosz
51-es bolygó
Clutch Powers kalandjai

Perzsia hercege – Az idő homokja

Mióta tudtam, hogy filmet készítenek a Prince of Persia – The Sands of Time-ból, örömmel, mégis aggódva vártam, hogy elkészüljön. A számítógépes játékból készített filmek felejthetően szoktak sikerülni, gondoljunk csak a Tomb Raiderre vagy a Max Payne-re.

Az idő homokja viszont fórral indult, mégpedig azért, mert remek történetet készítettek hozzá. Az alapok, mint a tőr vagy a homokóra már eleve adottak voltak, csak összetettebb cselekményt kellett írni hozzá, mint a játéké.

A világot benépesítették egy sor érdekes szereplővel: Sharaman király, az áruló Nazim, és a fivérek, Garsiv és Tus. Mindegyikük jellemét sikerült elevenre kialakítani, nem egyszerű papírfigurák. Ha valakivel gond volt, az Tamina hercegnő. Pont az a baj vele, mint a Kate Beckinsale által játszott nőnek a Van Helsingben: állandóan pattog, és folyton veszélybe sodorja magát. Célja nemes, de makacsul mindig fejjel megy a falnak.

Ő a film egyik gyenge pontja. Ha van másik, az a vágások.

A herceget onnan ismeri fel az egyszerű játékos és filmnéző, hogy akrobatikusan mozog környezetében. Na, ez az, amit a film szeretne megmutatni, de többnyire nem megy. Mint amikor a lóversenyen lassan exponál a gép, és csak a ló hátsó patái látszanak a fotón. Ez van itt is: a kunsztok közben főleg a főhős végtagjai látszanak (kézfej és lábfej), ő alig. Ha mégis, akkor csak átsuhanni láttuk, és nem csinált semmit.

Ennél a Pókemberben és a Tomb Raiderben is látványosabb akciójelenetek voltak, az Ultravioláról nem is szólva, ami egy elég gyenge film, de a harckoreográfiák filmezése valami lenyűgöző.

Eleinte Alfred Molina szerepe sem tetszett a Perzsia hercegében, de beláttam, hogy jót tesz a filmnek azzal, hogy a herceg regényességét és a hercegnő elvakultságát némi gyakorlatiassággal és gúnyos humorral ellensúlyozza.

Mondjuk az jobban ínyemre lett volna, ha inkább a főszereplők jelleme más egy kicsit, és nincs szükség vicces szereplőre, hanem ők szekálják egymást szellemesen. Ilyen volt is egyszer, de akkor inkább ugattak egymásra, hiányzott párbeszédükből még a szikrája is annak a műveltségnek, ami rangjuk alapján elvárható lett volna (és ami, megjegyzem, a játékban végig megvolt).

Ami remek volt a filmben: 1.) a királyi udvar megelevenítése. Elképesztő volt, ahogy nyüzsögnek az uralkodó körül. Másutt is, mindenütt ahol tömegeket mozgattak meg, elképesztően jól csinálták. 2.) A városképek. Ezt imádtam már A bagdadi tolvaj című filmben is. Itt persze számítógépes grafikával impozánsabb dolgokra voltak képesek, kár, hogy túl szűrőzték az eredményt, és így folyton egyszínűek a látképek.

Ami zavaró volt a filmben: 1.) a Hassanssinok. Ők valójában a X. században tündököltek, székhelyük Alamut volt. Máig nem értem, hogyan lett belőlük az ókori perzsa KGB. 2.) Ugyanígy furcsa volt, hogy valaki Irakba utazik, ami (mint elnevezés) a középkortól az újkorig létezett, majd a legújabb korban megint. Ám a film elején mutatott birodalom az ókori Perzsia térképe, ez pedig az i.e. 6. századtól az i.e. 4. századig létezett, szóval Irakba legfeljebb időgéppel lehetett volna menni.

Az nem zavar, amikor későbbi építészeti stílusok jelennek meg a filmen, az sem, hogy arabos motívumokkal díszített a zene, de hogy Hassassinok flangálnak fel-alá, és valaki egy még nem létező területet emleget, az igen. A történelmet kár zagyválni. Igazán kitalálhattak volna ehelyett a két szó helyett mást, hiszen a forgatókönyvírók belemélyedtek a perzsa kultúrába, innen többek közt Dastan neve is, ami hőst jelent óperzsául.

Megjegyzem, érdekes, hogy a Sáhnáméban, a Királyok könyve című mondagyűjteményben, ahonnan származik a szó, ott köznévként szerepel. Mintha a végzet intézné úgy, hogy a hercegnek ezúttal se legyen igazi neve. (Ugyanis egyetlen játékban sincs neve.)

Mindent egybevéve ez egy jó kardforgatós kalandfilm. Tökéletesnek akkor tartanám, ha tényleg szikrázna a levegő a két főhős között a szellemességtől, de azért így is megteszi. Kívánom, hogy ha lesz még egy-két rész ebből is, rosszabb ne, csak legalább ilyen jó legyen, és akkor minden rendben lesz.

A hercegről korábban:
Prince of Persia – Forgotten Sands
Hercegi kalandok Perzsiában (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Játékból filmet (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)

Gru, a gonosz

Gru, a film címszereplője egy vérbeli, tőről metszett gazember. Szó szerint antihős. Semmi szimpatikus nincs benne. Az olyan filmeket, amelyeknek a hőse ennyire ellenszenves, kifejezetten utálni szoktam. Ez most mégis más.

Először is azért, mert Gru nem valamilyen gonosz célért dolgozik, pusztán nagyszerű tettet akar végrehajtani.  (Persze kit érdekel, hogy aki kitolt velünk, az céllal vagy anélkül tette, ez viszont egy rajzfilm, szóval senkinek nem esik komoly baja.) Másodszor azért, mert a főhős elsősorban a riválisával küzd, vele szemben szövi ördögi terveit. Harmadszor pedig azért, mert a film végére megváltozik.

Ezt három árva kislány hatására teszi, akiket csak gaz tettei eszközéül vett örökbe, ám végül valóban kötődni kezd hozzájuk. A film érdekessége, hogy ez az átmenet árnyaltabb, mint várnánk egy ilyen kaliberű filmtől. Eleinte a főhős rá se döbben, mit tesz, és végül egyre tudatosabban jó.

A történet végére ráébred, hogy ugyanazokkal az eszközökkel, amelyekkel eddig gazságokat vitt véghez, jót is tehet. Tudom, ez nem valami nagy mondanivaló, de zseniálisan van kidolgozva.

Ehhez tegyük hozzá, hogy a sztori alapvetően egy nagyon szórakoztató vígjáték rengeteg képi és szöveges humorral. A fordítás is jó. Szóval lehet élvezni elejétől végéig, kiválóan alkalmas nagy családi és baráti együttröhögésekre.

Külön érdekessége, hogy ez egy eredeti, önálló film. Tehát nem olyan, mint a Shrek vagy az 51-es bolygó, nincs tele állandóan utalgatásokkal, idézetekkel. Olyan, mintha egy normál családi vígjáték lenne, pusztán így könnyedebb és szórakoztatóbb, mint élő szereplőkkel.

Komputeranimált filmekről korábban:
51-es bolygó
Clutch Powers kalandjai
Jégkorszak 2: Az olvadás

Csúcsfejek

Megnéztük a Csúcsfejeket, én most láttam először. Aranyos film a bolygónkon ragadt földönkívüliekről, akik megpróbálnak beilleszkedni az amerikai kultúrába. A kedvenc részem az volt, amikor az anya így vigasztalja megbántott kamasz lányát:

“Tudod, Connie, azt olvastam egy magazinban, hogy velem bármit megbeszélhetsz.”

Életképek

Mostanában újra felfedeztem magamnak az MTV1 Életképek című sorozatát, amelyet Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője írt és rendezett. Évekkel ezelőtt az zavart a történetben, hogy unalmas. Most pont ezt élvezem benne, vagyis azt, hogy nincs benne fölösleges feszültségkeltés, nincsenek szappanoperásan össze-visszakavart szálak, követhetetlenül cserélődő szereplőgárda, és nem jön össze benne mindenki mindenkivel, csak hogy legyen mit mutatni a nézőknek legközelebb is. Az Életképekben azt szeretem, hogy lassan történnek a dolgok, pontosabban alig történik valami. Folyik a hétköznapi élet hétköznapi problémákkal (fogfájás, kutyasétáltatás, vizsgázás stb.) kellemes környezetben. A kapcsolatok tartósak, a ruhák szépek, a város ismerős, miközben szimpatikus színészek játsszák a szerepeket, mint például Hegyi Barbara, Kulka János, Garas Dezső, Szacsvay László, és még sorolhatnám. Azt írtam, folyik a hétköznapi élet: itt egy kicsit helyesbítek, természetesen nem az átlag magyar ember hétköznapi élete, de ahhoz hasonló, ahogy az író kitalálta. A sorozatban felfedezhetünk életszerűtlenségeket és valószínűleg egyéb hibákat is, de ezeket, szerintem,  el lehet fogadni.

A filmet minden szombaton és vasárnap vetíti az MTV1, méghozzá egyszerre két részt adnak le belőle, de a videótárba is felkerül minden epizód.

Sajnos a forgatás a 114. rész után leállt még 2009-ben, és bár elvileg terveznek folytatást, nem találtam róla semmi biztos információt, hogy tényleg így lesz-e. Ha jól számolok, még 2 hétvégém van nézni a sorozatot, pedig csak nemrég kapcsolódtam be újra. Na sebaj, majd megnézem a kimaradt részeket a videótárból, és drukkolok, hogy ne várasson magára sokáig a folytatás. 

51-es bolygó

Az űrhajózás hajnala óta rengeteg scifi íródott arra a témára, mi lesz ha eljönnek az idegenek. Jók lesznek? Vagy éppen gonoszok? Ugyanígy filmek sorai születtek arról, mi lesz akkor, ha mi más világokra érkezünk. Az 51-es bolygó pontosan ezt a két ötletet egyesíti: az idegenek által lakott világra érkező emberi űrhajós ugyanis az idegenek szemében a hódító földönkívüliek előfutárának tűnik.

A film rendkívül ötletes. Megmutatja a békés átlagpolgárok életét, akiknek a grillpartiját tönkretette, hogy a leszállóegység a pázsitjuk közepén landolt. Megmutatja a katonaság közhelyesen arrogáns arcát, és azt is, hogy voltaképp ők is csak jót akarnak. Külön tetszett, ahogyan a sajtó függetlenségét és igazságra törekvését bemutatta a történet (tudniillik, az első fenyegetésnek lefeküdtek, az idegen világ űrhajósáról viszont igyekeztek minél feketébb képet festeni, mert az néz ki jól a hatórás hírekben).

Az idegen világ kidolgozása dicséretet érdemel. Az ötvenes évek Amerika-nosztalgiáját eleveníti meg, csak persze minden más. A gömbölyű és kerek formák dominálnak mindenütt, ugyanakkor a hangulat, a térrendezés, minden olyan boldog nyugodt, mint ahogy, mondjuk, a Pleasantville ábrázolja. Csak persze ebbe a nyugodt kompozícióba belecsöppen egy NASA űrhajós.

Rengeteg nagyon jól kitalált utalás is van a történetben, és a cselekmény is jól sikerült. A humor is a helyén van, izgalmas is, meglepően sok helyen. Egyszerűen minden rendben. Mégis, ha egy negatívuma van a filmnek, akkor azt mondanám, hiányzik belőle valami, amitől átütő erejűen eredeti vagy megkerülhetetlenül új lenne. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató volt.

Hasonló filmek korábban:
Clutch Powers kalandjai
Jégkorszak 2: Az olvadás

Clutch Powers kalandjai

Volt már Fabuland film, volt már Bionicle film, de még sosem készült hivatalos film, ami a Lego lényegéről, a legófigurákról szólt volna. Ezt a hiányt töltötte be a február végén megjelent dévédé, a Clutch Powers kalandjai.

A történet elsődleges célközönségének természetesen a legózó gyerekek számítanak, a film azonban felnőtt szemmel sem volt unalmas. Fordulatos, szórakoztató és humoros cselekménye jó kis kikapcsolódást jelentett.

Ez talán annak köszönhető, hogy alapvetően filmes klisékből építkezett, de ugyanakkor ki is figurázta ezeket az elcsépelt fordulatokat.

Jó példa erre az amerikai filmekben unásig ismételt csapatmunka kérdése. Ez Clutch Powers történetében is állandóan napirenden van, mert jelszavuk: „Építünk egymásra.” (“We build on each other.”) Szomorú, de igaz, hogy ezt a poént viszont következetesen meggyilkolták amikor „Egymásra építkezünk.”-nek fordították, amitől már nem volt vicces, mert elveszett a kétértelműsége.

A fordítás ettől eltekintve jól visszaadja az eredetit, és a szinkronra sem lehet különösebben panaszkodni.

A film jól beilleszkedik a mostanában megjelenő komputeranimált rajzfilmek irányvonalába. Nem egy Shrek vagy egy Jégkorszak, de a Voltnál vagy a Verdáknál jobban tetszett, mert sokkal kevésbé volt egysíkú.

Mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a komputeranimációt, a Legót vagy legózókorú gyerek van a családjában, vagy csak egyszerűen szeretne 80 perc akciórajzfilmet nézni.

Zárómondatként pedig feltenném a kérdést: nem tisztára olyan Clutch haja, mint Carl Sagané?

Hasonló témák:
Játékból filmet (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Clue – a film (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Jégkorszak 2: Az olvadás

Üzenet az űrből

Jó rég nem írtam filmről itt a naplóban, úgyhogy itt az ideje, hogy ezt pótoljam. Sőt, a legjobb pillanat van most erre, mert egy olyan filmet láttam, ami sok mindennek nevezhető, csak hétköznapinak nem. Címe: Üzenet az űrből.

1978-ban forgatták, és mi tagadás, ordít róla, hogy készítőinek nagyon megtetszett a Csillagok háborúja. Félelem nélküli botcsinálta vadászpilóták, gonoszok elpusztítása magától értetődő reaktorrobbantással, meg minden. A trükkök mára nagyon vérszegénynek tűnnek, de a kor színvonalához képest szerintem egész jók voltak, és be kell vallanom, hogy a történet is sok váratlan fordulatot hozott. Mind közül talán a legmegdöbbentőbb az volt, amikor hős pilótáink simán eladták Emeralda hercegnőt egy gnóm plútóinak, hogy a pénzen alkatrészeket vehessenek maguknak.

Han Solónak még van mit tanulnia pofátlanságból.

A történet minden furcsasága ellenére szórakoztató volt, kellemes kis scifi, az átemelések és az egymástól borzasztóan idegen elemek hanyag összegyúrása ellenére egész önálló történettel. Ha valami mégis gondot jelentett benne, az a dramaturgia volt. Mondjuk a magyar szinkron rendezői sem tettek ki magukért, de az is biztos, hogy egy-két jelenetre ráfért volna az újrafelvétel.

Mindent összevetve azért azt mondom, ez egy olyan film, amiben vannak jó ötletek, és minden vérbeli scifirajongónak látnia kell, hogy végigizgulja vagy végigmosolyogja: ahogy kellemesebb.

Scififilmekről korábban:
Milla Jovovich (Az ötödik elem, Resident Evil, Ultraviolet) (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
A bárány és a fejvadász (A szárnyas fejvadász) (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
A feladat (a bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)