Csillagpor contra Felkoppintva

Tegnap megnéztük a Csillagport. Végre egy film, amiért érdemes volt moziba menni!

Ugyanis a legutóbbi moziélményem a Felkoppintva: naivan mertem feltételezni, hogy csak a címe szörnyű, de tévedtem, a film maga még rosszabb, és ráadásul jó hosszú. Sem a cselekmény, sem a szereplők személyisége, sem kapcsolataik nem tetszettek. Amitől különösen rosszul voltam: egy szép és intelligens lány összejön az igénytelen külsejű kevésbé intelligens sráccal, méghozzá, úgy érzem, indokolatlanul. Szerintem, a film nem szórakoztató volt, hanem kiábrándító. Csak az a baj, hogy nem ez volt a cél, így elég rosszul sült el.

A Csillagpor egy gyönyörű mese tele kalanddal, varázslattal és humorral.

A címe nagyon jó! Amikor összeállt a kép, hogy mi is az a csillagpor, egy rövid időre elbizonytalanított az akkor már várható végkifejlettel kapcsolatban. A film közben összesen háromféle befejezést képzeltem el: kettő megható és egy boldog variációt. Tehát számomra nem volt kiszámítható a történet, nem volt túl szókimondó sem, amit nagyon tudok értékelni! Így lehetőséget ad a gondolkodásra, aggódásra/drukkolásra, várakozásra.

A hercegek szellemei és Shakespeare kapitány komikusak, jó hogy fel-felbukkannak a történetben.

Szép gondolat, hogy a csillag egy lány, és hogy a boldogságtól (a szerelemtől) szó szerint ragyog.

És a történet, ahogy a mesélő az elején ígérte, tényleg Tristan férfivá válásáról szól (minden értelemben). Jó látni, hogy azzá válik, amilyennek soha nem gondolták volna azok, akik kinevették. (Persze ez nem újdonság :) )

A legvége, ami a „boldogan éltek míg meg nem haltak” helyett volt, nagyon tetszett!

Rengeteg dologról lenne még érdemes megemlékezni, az egész film magával ragadott, minden jelenetben volt valami említésre méltó, de nem célom sem elmesélni a cselekményt vagy annak részleteit, sem elemzést írni róla.

A film elvarázsolt. Jó egy kicsit beleélni magunkat a mesék igazságos világába, ahol a szereplők elnyerik méltó jutalmukat vagy büntetésüket, és mindenki a saját párját találja meg, akiért érdemes volt küzdeni.

Elszállt pingvinek

A pingvin közismerten borzasztóan repül. Azaz leginkább sehogy. Aki azonban érez magában egy szemernyi jótékonyságot, az megtaníthat egy-egy pingvint repülni a fenti játékban (képre kattanva indul).
Ha nincs bennünk jótékonyság, elég egy csipet játékkedv vagy akár némi elmeroggyantság is. Fontos tudnivaló, hogy minél többen üljük körbe, esetleg röptetjük felváltva a pingvineket, annál nagyobbakat tudunk röhögni a hangeffekteken.

Játékokról korábban:
Final Fantasy
A Love Suicide (Rule of Rose)
Final Fantasy VII – Dirge of Cerberus

Egy csipet csillagpor

Bár nálunk csak október 20. tájékán jelenik meg, az Egyesült Államokban ma volt a mozibemutatója a Stardustnak. Nem lehet semmi ez a film. Kaland, szerelem, varázslat, kalózok, léghajók, egy hullócsillaglány és még mennyi minden. És a szereplőket még nem is mondtam!

Charlie Cox, akit a Casanovában láthattunk, mint aki átveszi a stafétát, és Robert De Niro, akinek a filmjeiért ugyan nem vagyok oda, de tudom, hogy remek színészi adottságai vannak. És mindenek előtt, ott van Michelle Pfeiffer! Bár idén ötven, elképesztő szépsége cseppet sem fakult meg. Ragyogása az előzetes és közreadott képek alapján alighanem elhalványítja majd a nézők szemében még az igazi hullócsillagét is.

Teljesen véletlenül találtam rá a filmről szóló cikkre a movies.msn.com-on. Jó is, hogy így történt. Hiszen ha korábban találom meg, csak a várakozás napjainak száma növekszik. Így is nagyon messzinek érzem az októberi bemutatót. Remélem még idén megjelenik nálunk dévédén.

Ahogy olvastam a tartalmát, egy pillanatra úgy éreztem, ha igazán jó Final Fantasy-filmet akarnának csinálni, ez kiváló történet lehetne hozzá. Lehet, ez azért van, mert túlzottan benne vagyok a témában − ma jutottam hozzá a nyolcadik rész eredeti négylemezes kiadásához. Meg talán azért is, mert legalább annyira rajongok ezért a színésznőért, mint a Final Fantasyért.

A legtöbb, amit tehetek, hogy várok októberig.

Filmekről korábban:
Zene és szöveg
Lány a vízben
Árvák hercege

Nyaralás Bulgáriában

Másfél hete még a nyaralás közepén álltunk, Bulgáriában..

Néhány körülményt leszámítva nagyszerű volt: csupa huszonéves a meleg, napfényes bolgár Naposparton, a Fekete-tenger partján. Buszos társasutazás volt az Exit tours szervezésében, nagyon jó áron¹.

Három busz indult Budapestről egy kis késéssel, mert nem volt mindenkinek helye, de valahogy megoldották (állítólag voltak, akik lépcsőn ülve utaztak). Az ígért 20 órából 24 lett, ami nem csoda, mert általában 1,5-2 óránként megálltunk. A hosszúra nyúlt utazás végén alig vártuk, hogy kiszállhassunk a kényelmetlen forró buszból, és beköltözhessünk apartmanunkba. A kiszállás megtörtént az első szállás előtt (a csoport egy része itt kapott helyet, mi máshol), de itt megakadt a dolog: csak ácsorogtunk a negyven fokban, és vártunk, vártunk, hogy mi lesz. Senki nem volt, aki tájékoztatott volna minket, mire várunk, miért várunk, csak szóbeszédek terjengtek, hogy három bőrönd a másik buszon van, és azt kell megvárnia hetvenakárhány embernek, de a szervezőknek fogalmuk sincs, hol van a várt busz, meg olyat is hallottunk, hogy nem tudják, hol van a mi szállásunk, és ezért várunk. No, mindegy, végül is két óra (szomjas) ácsorgás után valami deus ex machinának köszönhetően elvittek minket az apartmanházunkhoz, igaz, először elhajtott mellette a busz, de az egyik utas szólt, hogy rossz irányba megyünk. Végül meglett. A beköltözés is nehezen ment, mert nem volt elég szoba. Valahogy ezt is megoldották: mi például egy négyszemélyes két szoba + napalli helyett egy kétszemélyes egy szoba + nappalit kaptunk pótágyakkal. Azt meg kell említenem, hogy így is bőven elfértünk, nagy volt, szép és tiszta, légkondival, tévével. Sajnos a konyha mindenkit meglepett, az utazási irodát is, akik nyilván elfeledkeztek arról, hogy telefonon is és interneten is lehetséges már a kommunikáció és az információszerzés a mai világban: nem volt tűzhely! Minden más volt: hűtőszekrény, mosogató, mikró, kávéfőző, tányérok, poharak, evőeszközök. (A főzésre alkalmas edények szintén hiányoztak.) Ez azért volt olyan kellemetlen, mert úgy készültünk, főzni fogunk. El is cipeltünk rengeteg dolgot, amit ilyenkor célszerű, hogy ne kajára költsük a pénzünket. Megoldásként rezsót és edényeket ígértek nekünk, mindenkinek! (A másik szálláson sem volt tűzhely, úgy látszik, ez bolgár specialitás – amúgy vajon rosszul tudom: az apartman lényege nem pont az lenne, hogy magunknak főzünk? már sok apartmanban megfordultam, tűzhely mindenhol volt!) Az ígéret nem teljesült, csak részben: utolsó előtti nap kaptunk egy kis fazekat, ennyi.

Reménykedve abban, hogy megoldódnak a kellemetlenségek, elmentünk pénzt váltani (azt tanácsolták, vigyünk eurót, és a helyszínen váltsuk át levára, így a legjobb), és megnéztük a tengerpartot. Végre, ebben nem csalódtunk! Bár kiépítetlen volt az út a partig, nem volt zavaró, a homok sárga, a víz tiszta. Ráláttunk Nessebarra:

(Imádom a tengert! Felemelő érzés állni a partján és nézni, hallgatni.)

Már első nap megkóstoltuk a taratort, az uborkalevest.

Estére welcome partyt ígértek, meg azt, hogy az első ital ingyenes, de ez utóbbi természetesen nem bizonyult igaznak. A helyszínig nagyon sokat kellett sétálnunk, így kezdtünk ráébredni, milyen messzire kerültünk a központtól. Körülbelül másnap meg is bizonyosodtunk róla: bementünk taxival körülnézni, hátha szerezhetünk edényt. Hát, azt nem találtunk, de minden mást igen! Hatalmas élet volt ott! És a nyaralás során többször megtapasztalhattuk, hogy éjjel is milyen jó hely! Mennyivel könnyebb lett volna, ha a másik szálláson kapunk helyet, és nem kell taxizni meg buszozni! Viszont a tengerpartja koszos volt: vízinövények és sok szemét úszkált benne, és rengeteg medúza!! Én inkább kihagytam akkor a fürdést. Aznap a parton sétálva mentünk haza (azt hiszem, 3 km volt az út). Ahogy haladtunk fokozatosan tisztább lett a tenger. Út közben láttunk motorcsónakokat, amik banánt, ejtőernyőt, meg ilyeneket húztak: akkor elhatároztuk, a banánt mi is kipróbáljuk. Utolsó nap meg is történt :) . Volt „szerencsénk” egy nudista strandon is átsétálni, kicsit sokkolt a látvány… :D

A napok nagyrészt napozással teltek a tengerparton (hallgattuk a tenger zúgását, vagy bementünk a vízbe élvezni a nagy hullámokat) vagy a szálloda medencéjénél, volt, hogy bementünk a központba sétálni, vásárolni, nézelődni. Érdekesség, hogy gyorséttermekben árulják a héjában főtt krumplit. Középen felvágják, vajjal összetörik a közepét, és kérhetsz rá mindenféle feltétet: tzatzikit, sonkát, trappista vagy juhsajtot, tonhalat, stb. (Só, hagyma is van rajta, igény szerint.) A palacsintájuk pizza nagyságú, és kérheted édes vagy sós töltelékkel: én ettem egyszer hagyományos csokisat, és egyszer juhtúrósat, és mindkettő finom volt! Nagyon tetszett, hogy a gyümölcsárus (zöldséget nem lehetett kapni) műanyag villával pohárban feldarabolt gyümölcsöket is árul: sárgadinnyét, görögdinnyét, barackot stb. Az árusoknál rengeteg plüss marionettet lehet kapni, a rózsából készült termékek is gyakoriak – természetesen. Bulgáriában érdemes igazi bőr dolgokat venni, mert a magyar árakhoz képest olcsó. Találkoztunk olyan emberekkel, akik hüllőket adtak át a turistáknak, hogy azzal pénzért fotózkodhassanak. &bdauo;I” nagyon érdeklődött az állatok iránt, így sikerült megfognia egy kisméretű krokodilt (szegénynek celluxszal ragasztották le a száját!!), és két kígyót is betettek a nyakába. Az egyik olyan nagy és vastag volt, hogy a közelébe sem mertem menni..

Egyik nap Nessebarba² kirándultunk. Gyönyörű hely tele templommal, rommal, bazárral, hangulatos, tengerre néző teraszokkal, fából készült lakóházai jellegzetesek:

A helyi buszjárattal utaztunk. Majdnem az egész szigetet körbesétáltuk, fotóztunk, én bementem néhány templomba. Ebédeltünk egy vendéglő hangulatos teraszán, majd ajándékokat is vettünk. Jó kis kirándulás volt, számomra a legemlékezetesebb esemény az egész nyaralásból.

Esténként általában kártyáztunk és/vagy bulizni mentünk a központba kisebb-nagyobb sikerrel. Utolsó estére a szervezők búcsúbulit „szerveztek”. Azt írták (mert a tájékoztatás általában úgy történt, hogy nyomtatott vagy kézzel írt üzenetet szúrtak a kilincsünkre az utolsó pillanat előtt, amit vagy észervettünk, vagy nem), hogy 11-re jön értünk a busz, ami bevisz a városba. Így is lett, viszont a buszon közölték velünk, hogy „egyénileg megoldott” a hazaút, így akinél volt, összekaparta, és félretette taxira maradék leváit, mivel éjfél után nem jár a helyi járat. Azt is elmondták, hogy egy, a ZP-hez hasonló helyre megyünk. Oda is értünk, nagyon hangulatos hely volt, csak aznap este ott pont nem volt buli. A társaság szétszéledt, és kerestünk más helyet, végül egész jó kis éjszakánk volt. Hajnalban értünk haza, én még gyorsan összepakoltam, hogy ne reggel kelljen, mert 11-kor kellett elhagyni a szállást. A portások búcsúzóul meggyanúsítottak, hogy elloptunk egy törölközőt, de kiderült, hogy a takarítónők láttak rosszul, és egyet nem vettek észre.

A kiköltözést követően másfél órát várakoztunk az épület bejáratánál (hulla fáradtan a kevés alvás miatt), és vártuk a buszt, hogy bepakolhassunk, és elmehessünk fürdeni, ahogy megígérték. Mivel nem mondott senki semmit, csak ekkor jöttünk rá, hogy mi minek várunk, miért nem a csomagmegőrzőbe tettük a csomagunkat, hiszen mégiscsak a délutáni indulás előtt lehet majd bepakolni. Eddigre a csomagmegőrző tele volt, így délutánig mi őriztük a bőröndjeinket felváltva, hogy azért a hőségben néha bemehessünk a medencébe.

A hazaúton pechem volt, mert fölöttem a hangszóróból is levegő áradt egy hiba miatt. Bár azt hiszem, nem csak én fáztam huszonakárhány órán keresztül, mert éjjel hallottam, hogy más is szidja a sofőrt, minek megy a légkondi. Lementem szólni, hogy fönt mindenki fázik, de mivel „72 emberhez nem lehet igazodni”, nem történt semmi.³ Valahogy túléltük, a budapesti napsütésben kiolvadtak a végtagjaink, és csak néhány nappal később jutott eszembe a hazaút, amikor kijött rajtam a megfázás. Napokig az ágyból sem volt energiám felkelni, mostanra javul a helyzet.

A tanulság:

Bulgária nagyon szép hely, máskor is szívesen utaznék oda, de ezzel az utazási irodával soha többet! (Pedig ez volt nálam a második esélyük, ha már véletlenül úgy alakult, hogy pont ők szervezik, mert Prága után is ugyanerre jutottam. :P Mellesleg elmaradtak olyan ígért dolgok is, amikről itt nem írtam.)

_____________________________________________
¹ez nem a szervezésnek, hanem a bolgár áraknak volt köszönhető
²azt hiszem, nincs szabály arra, hogy hogy írják latin betűkkel: Nessebar és Nesebar formájában is láttuk a helyszínen is
³emeletes busz volt

Korábbi utazás:
Szentendre

Kékezüst

Most fejeztem be Fenákel Judit A kékezüst hölgy című regényét.

Nagyon tetszett. Remek volt a történet. Már csak azért is, mert nem a korról szólt (30-as évektől a 90-esig), hanem az emberről, aki benne élt. És egyáltalán nem volt érdekes a politika, a történelem, mint a század életregényeiben divatos, hanem az volt a központi téma, hogy milyen volt élni. Ez mindennél többet tud mondani. Mert a XX. század az elmúlik, de az, amit ez a történet mutat meg, hogy miként tarthat össze egy házasságot a ki nem alvó szerelem, és hogy mi van a szerelem után… Igen, beszédes az is, amit a későbbiekről olvashatunk. Szóval élmény volt elolvasni.

Hogy negatívumot is mondjak, akkor a posztmodern elbeszélő keretet tudom felhozni. Elő-előbukkan a történet folyamán. A medialitás-elmélet szempontjából bizonnyal érdekes, hogy a talpas betűkkel megjelenő történet hogyan ágyazódik bele a talpatlan betűs jelenleírásba, szerintem mégsem ad hozzá annyit a történethez, mint amennyit elvesz egyrészt azzal, hogy mérsékli az egész történet csattanójának erejét már rögtön az elején, másrészt azzal, hogy folyton megtöri a hangulatot.

Persze nyilván szükség van rá, hiszen csak ez teszi lehetővé a főhősnő megjelenését, azaz legalábbis csak ez tette volna lehetővé mondjuk Poe korában, amikor A kút és az inga főszereplőjének még ki kell szabadulnia tömlöcéből, hogy elmesélhesse a történetet, de ma már holtan is megtehetné. Ez legalább annyira korszerű megoldás volna, mint a folyton előtérbe nyomakodó keret alkalmazása, mégis sokkal egységesebben őrizné meg a szöveget.

− De nem lenne épp túl egységes? − kérdezhetnénk. − Hisz ez a keret lát el tagoló feladatot a szokásos fejezetre osztás helyett.

Erre viszont azt tudom válaszolni, hogy nem. Valójában nem a tematikus határoknál jön elő a kerettörténet, hanem szinte véletlenszerűen. A tagolást a kérdések fel-felbukkanása így is sokkal hatékonyabban valósítja meg ennél.

Összegezve az eddigieket a könyv nagyon tetszett. Oly módon beszél a szerelemről, a házasságról, és az idő múlásáról, hogy mindenképpen érdemes kézbe venni.

Korábbi olvasmányok:
A boszorkányról (A portobellói boszorkány)
Csendes vidéki kávézó Yokohama mellett
Könyvcsomag

Szentendre

Első egyetemista nyaram alatt sok egynapos kirándulásra mentünk évfolyamtársakkal: különböző városokba látogattunk el, hogy megnézzük múzeumaikat, sétáljunk, kávézzunk, beszélgessünk egyet.

Ma is egy ilyen kirándulást tettünk, az úticél Szentendre volt. Megnéztünk egy katolikus és két ortodox templomot: a Blagovesztenszka szerb ortodox templomot és a Görögkeleti (ortodox) püspöki székesegyházat (Belgrád templom). Sétálgattunk a gyönyörű macskaköves városban, jártunk a turistáktól, rajzolóktól, hungaricumoktól, ajándékboltoktól és éttermektől zsúfolt központban, ahol leültünk kávézni és beszélgetni, és voltunk nyugodt, színes, virágos, szűk kis utcákon is. Megnéztük a Frenczy Múzeumot, ahol Fialka Olga, Ferenczy Károly és Ferenczy Valér festményei, Ferenczy Noémi szőttesei és Ferenczy Béni szobrai vannak kiállítva, majd a Dunapartra is kimentünk.

Jól éreztük magunkat!

Pesti Színház—Vígszínház-bérlet

[…] Nagyon jó kis előadásokat láttam, bár volt sajnos rossz is. A legjobban Az ünnep tetszett (filmen is látható, Születésnap címen, dán produkció – én a színházban láttam először, és így volt jó!), feszültségekkel teli történet, nagyon hat a nézőkre! A legkevésbé az ezzel párhuzamba állítható, de Az ünnepet meg sem közelítő, számomra kimondottan idegesítő Harmóniát élveztem. Sajnos a Pán Péterről a síelés miatt lemaradtam, ami bár gyerekdarab, nagyon érdekelt volna, mivel sehogy sem sikerül megismerkednem a mesével: évek óta gyűjtögetem a morzsáit egy-egy másik történetből (pl. Hook, Én Pán Péter), és próbálom rekonstruálni. Az Amphitryon is jó előadás volt, érdekes és elgondolkodtató történettel. A Száz év magány különleges hangulatú darab, kreatív színpadi megoldásokkal, de a végére kicsit besűrűsödött és összekavarodott a sok szál, így nehezen követhetővé vált. A Cseresznyéskert nekem csalódást okozott, de a többieknek tetszett. Valószínűleg az volt a bajom vele, hogy amikor olvastam, teljesen más hangulattal képzeltem el, és hasonlót vártam volna, ezenkívül zavartak a dialógusból ki nem derülő akciók, amik szerintem nem illettek Csehov művébe. […]

A boszorkányról

Ma elolvastam Paulo Coelho új könyvét, A portobellói boszorkányt. Régóta halogattam már. Annak idején tetszett A zarándoklat, amelyet még az Édesvíz kiadásában olvastam, és Az ötödik hegy is, de ennek a könyvnek az ajánlószövege elbizonytalanított.

A regény nyelve nagyon szép, jó munkát végzett a fordító is. A szerző becsületére legyen mondva, hogy bebizonyította: a formát, amelyet használ, oktalanul tartják elcsépeltnek és unalmasnak, mert lám, ha értő kézzel nyúl hozzá valaki, tud vele fordulatos, érdekes történetet közölni.

A történet hőseinek jellemábrázolása hiteles pszichológiailag, és a történet is jó. Fordulatos és izgalmas. Kettős, vagy inkább hármas csavar vár minket a végén.

Ami viszont nem tetszett, hogy az ábrázolt világ már nem olyan átütő erejű, mint valaha volt. Első gondolatom az volt, azért érzem így, mert időközben véglegesen, szilárdan valóságpárti lettem, és nem hiszek a varázslatban, a misztériumokban. De végigolvasva a könyvet rájöttem, hogy maga a szerző sem hisz az egészben. Kisujjából kirázta ezt a stílust, hiszen számos olvasónak ez kell: varázslat, extázis, modern szentség. De a háttérben Coelho azt is bebizonyította, hogy érti a varázslatos elragadtatás mögötti lélektani folyamatokat, és tudja azt, hogy semmi rendkívüli nincs a dologban. Sőt, a misztikáról író szerzőt is műveletlennek, szánalmasnak mutatja be a történeten belül. Ez az önirónia pedig becsülendő, annál is inkább, mert jól belőtte a mértéket. Így fanyar humornak, és szerénységnek hat, nem pedig nagyképű álszerénységnek.

Valójában elnéző mosollyal néz végig az ezoterikahajhász olvasókon, miközben ő sokkal komolyabb és izgalmasabb témát feszeget, amire amúgy rohadtul nem volna kíváncsi a közönség, ha nem bújtatná hókuszpókuszos történetbe. Ez pedig szomorú. Mint ahogy az is, hogy a történet főhőse egy kihívó, tapintatlan, szívtelen nő, aki képtelen szeretni, és akit saját magán kívül gyakorlatilag senki nem érdekel. Még tulajdon fia sem azért fontos neki, mert szeretetre méltó, vagy mert érdekes kölyök, vagy valami, csak mert az ő húsa és az ő vére van benne. Egyszerűen énjének kiterjesztését látja benne, ezért számít neki. És ennél többet, embert, gyereket, értelmes, érző lényt nem is lát soha benne. A történet az ő mindent, mindenkit legázoló sikeréről szól, és ami a szomorú, hogy a könyv világában ennél csak rosszabb alternatívák léteznek.

Összességében a könyv nem tetszett. Mondanivalója taszít, és visszatetszést kelt bennem. A szerzőt viszont továbbra is becsülöm műveltségéért, írói tehetségéért, és azért a tiszteletreméltó egyenlőségért, ahogy a különböző kultúrából jött embereket bemutatja. Láttatja, hogy nem egyformák, de mindenben megmutatja a szeretethető emberit (kivéve a főhősnőt). Épp ezért a szemléletmódért tudom javasolni mindenkinek olvasásra. És persze azért, mert a vége igen fordulatos, még ha picit már-már hiteltelenné is válik.

Könyvekről korábban:
Könyvcsomag
A nyári dálutánok
A csavar fordul egyet

Final Fantasy

Amikor másfél éve vettem egy PlayStation 2-t, az a cél vezérelt, hogy a számítógépről és PlayStation-emulátorról már ismert Final Fantasy sorozat PS2-re kiadott részeivel játszhassak.

Hogy miért is teszem mindezt, amikor valójában nem is vagyok videojáték-függő?

Elmesélem, hogyan ismerkedtem meg a sorozattal.

Final Fantasy: The Spirits Within (2001)
Egyszer, pár éve kódolatlan HBO-napok voltak, és leadták a tévében a Final Fantasy: The Spirits Within¹ című mozifilmet. Akkoriban még nem ismertem a játéksorozatot², nem tudtam, mi fán terem, csak a címét ismertem. Viszont rémlett, hogy egy játékból készült. Meg hogy teljesen számítógéppel animált film. Akkoriban még éltem-haltam a CGI-ért, mert kevés volt belőle, és csak igen igényesek. Mivel tudományos-fantasztikus is volt, ami ritka holló manapság, rögtön videóra is vettem. Úgy voltam, legfeljebb letörlöm, ha nem jó. De gyönyörű kivitelezésű, szokatlanul szép filmnek bizonyult. Ilyet az angolszász filmipar semmiképpen sem tudna előállítani. Annyira tetszett, hogy ezen felbuzdulva megszereztem a Final Fantasy VII lemezeit.	dr. Aki Ross, The Spirits Within főhősnője
Final Fantasy VII (1998)
Rettenetesen megdöbbentem. Egészen más volt, mint a film, minden tekintetben. Főleg, ami a mulatságos rajzot illeti. A története viszont épp úgy, sőt még jobban lenyűgözött. Egyrészt megmozgatta a fantáziám, másrészt nagyon erős volt a főmeseszál, és a történet mondanivalója sem volt utolsó. Az egész (de főképp a főhősnő, Aerith) rögtön belopta magát a szívembe. Ez egyébként nem csoda. Ez a rész a legnevesebb az egész sorozatból. Ehhez készült a legtöbb kiegészítő és magyarázó történet, sőt a második nagyfilm, az Advent Children is ennek a világában játszódik. De ami a legfurább: miután megismerkedtem a Final Fantasy világával, már sekélyesnek és unalmasnak találtam a jóval véresebb, erőszakosabb, ám minden tekintetben gyengébb történetettel rendelkező amerikai és európai kalandjátékok világát. Ez a sorozat egyszerűen többet ad. Problémái nem álságosak és sablonosak, mint azokéi. Szereplőinek igazi jelleme van, nem csak papírfigurák. Emberségesebb világ.	Aerith, az Advent Childrenben
Final Fantasy VIII (2000)
Bár a rajongók nagy többsége a hetedik részt szereti legjobban, többre tartom a nyolcadik epizódot. Történetszövése is sokkal kidolgozottabb. Bár most inkább nem kezdeném mesélni, mert hihetetlen hosszú, és bonyolult. Izgalmasabb is az előző résznél, kevésbé tragikus, és egy olyan fantasztikus szerelmi történet van benne, hogy csak na! Az egyensúlyt nagyon jól belőtték az érzelmek, az akció és gondolkodtatás között. A főhős, Squall jelleme is közelebb áll hozzám, mint a hetesben. Rinoa, a főhősnő pedig van annyira vonzó, mint Aerith. Mint a FFVII., ez is PlaySation játék volt eredetileg, mégis képi világa jóval pazarabb, mozgalmasabb. Egy pillanatig sem lankadhat a figyelmem, ha játszom vele.	Rinoa, mielőtt kimerül a szkafandere (FFVIII.)
Final Fantasy IX (2001)
Laptopon, PlayStation-emulátorban játszottam végig. Kedves és szeretetreméltó ez a rész is, és le is kötött, bár a korábbi kettő sokkal összetettebb, izgalmasabb. A IX. világában nagy visszatérést szerettek volna az egykor sikeres korábbi részekéhez, így erősebb a fantasy vonulata, mint a korábbi kettőnek. Története fordulatos, humoros, helyenként megdöbbentően ötletes. Ami a gyenge pontja, hogy története a közepe felé kissé leül, és az ellenfél ahelyett, hogy titokzatos lenne, túlságosan nyugati ősgonosz lett benne. Igaz, ez a játék végére tisztázódik, megtudjuk az ő indokait is, megérthetjük őt is. A történet vége pedig szép és regényes.	Garnet királykisasszony, a FFIX. főhősnője
Final Fantasy X (2002)
Először filmmé összevágva láttam DVD-ről. A vándorlástól és felesleges csatázástól megfosztott puszta történet közel 8 óra volt. Persze így, ellentétben a 90-140 perces filmekkel, könnyű bonyolultabb meseszövésű történetet is képenyőre vinni. A többinek is volt legalább ilyen hosszú a története (sőt!), de egyrészt a korábbi részek grafikája messze elmaradt az új technológia mögött, másrészt ez volt az első szinkronizált rész, tehát a korábbiakból nem érte volna meg filmet összevágni. Megvettem a PS2-t és magát a játékot is, hogy végigjátszhassam teljes hosszában. Világa és története egyaránt nagyon klassz. Befejezése zseniális, külön megérdemel egy dicséretet. A szereplők személyisége nem annyira összetett, mint a VII-ben vagy a VIII-ban, de nagyon jól sikerültek, különösen ami Yunát, a főhősnőt és Auront, apjának egykori testőrét illeti.	Yuna és Tidus búcsúzása
Final Fantasy X-2 (2004)
A tizedik rész közvetlen folytatása, ezzel fehér holló a sorozatban. Rajza, képi világa messze maga mögött hagyta elődjéét, nemzetközi díjat is nyert egyik szereplőnőjének, Rikkunak az ábrázolása. Sajnos azonban sok minden olyat is maguk mögött hagytak benne, amit nem kellett volna. Nem volt például férfifőhős a történetben, és így persze nem volt valós szerelmi szál, ami nagy érvágás a játéknak. Plusz átrajzolták a főszereplőnőt, ami határozottan buta arcot kölcsönzött szegény Yunának. Új volt a zeneszerző is. Nem tudom honnan ásták elő, de szerencsére többet nem komponált a sorozatban. És hogy milyen bizarr figurákat sikerült behozni a játékba… Búúú… A nyitány és a játékhangulat jó lett, és a főhősnő arcát leszámítva a rajz is elképesztő. Sok gyönyörű, szelíd erotika van benne (különösen az átöltözéseknél). A zárás is jó: végre előkerül a főhősnő kedvese is. (De csak két percre, de ennyire is csak akkor, ha mázlija van a játékosnak.) Szóval, hogy ezért érdemes-e végigjátszani? Mondjuk messze ezt a legkönnyebb megnyerni, míg a VIII-at, a kedvencemet a legnehezebb.	Rikku, a díjnyertes test birtokosa
Final Fantasy XII (2007)
Ha a X-2 azért volt problémás, mert nem volt benne igazi szerelmi szál, hát akkor ebben még nem igazi sem volt. Harcrendszere, amely felé már a X-2 megtette az első lépést, forradalmi (némi Dungeon Siege beütéssel ugyan), és remekül működik. Játékos által programozható mesterséges intelligencia, meg minden. És hát a rajz is olyan, hogy abban nincs egy szemernyi hiba sem. Elképesztő! De hát a történet. Jaj… Oké, az még csak elmegy. Az eleje kicsit unalmas, főleg a mozgalmas, ígéretes bevezetőhöz képest, de a vége tényleg jó. A szereplők azonban olyan szinten papírfigurák, hogy siralmas. Mindenki folyton a saját célja felé tör, és mindig ugyanúgy, kivéve a hercegnőt, aki viszont pont azért taszítja az embert, mert sosem lehet róla tudni, nem válik-e egyik pillanatról a másikra őrült bosszúállóvá. Szemernyit sem olyan kedves ám, mint itt a képen. Keserű, mosolytalan, társaságkerülő szűzözvegy. Ez nem is változik meg később sem, mint ahogy egyetlen szereplő sem esik át jellemfejlődésen vagy bármiféle változáson. Valójában nincs semmi, ami összetartaná a szereplőket, csak az, hogy történetesen folyton együtt vannak. Saját kirajzolódó háttértörténetük meg annyira jelentéktelen, hogy az még X-2-höz képest is édeskevés. A zene sem lett kimondottan jó. Ja, persze, jön a PS3, és a sorozat örökös zeneszerzője, Uematsu Nobuo az immár PS3-as Final Fantasy XIII zenéjén dolgozik. Hiányzott a munkája a játékból. Félreértés ne essék, tetszett a játék, sok kellemes órát töltöttem el vele, de az tagadhatatlan, hogy a színvonal csökkenőben van. Remélem a XIII. gátat vet majd ennek. Van egyébként pár olyan apróság a játékban, ami nagyon tetszett. Ilyen pl. a Magepower Shishak, ami egy sisak. Vagy a Bagoly nevű lény, ami - meglepő módon - leginkább egy bagolyra hasonlít. Persze ez aligha a japán-magyar nyelvrokonság fényes bizonyítéka. Inkább az lehet, hogy a készítők közül valaki tudott magyarul (legalább két szót). Szintén különleges a halhatatlanok beszéde. Ők az angol szinkronban jambikus négyesekben beszélnek, ami fantasztikusan hangzik. Szóval élveztem nagyon, de többet vártam. Azért mindenkinek ajánlom, aki szereti a kalandokat.	Ashe hercegnő, a FFXII. főhősnője

Fran és Balthier, a XII. legrokonszenvesebb szereplői

____________________
¹ magyar címe: Final Fantasy: A harc szelleme. Ennek címnek semmi értelme. Aki a címet fordította nem is látta a filmet.
² Sorozat, de nem olyan értelemben, hogy az egyes részek története egymásra épül. Sőt, még a világuk sem ugyanaz. Pusztán pár hagyomány köti össze a játékokat, a készítők személye, és az a teljesen egyedi játékrendszer, amellyel csak a FF sorozatban és koppintásaiban találkozhat a játékos.
³ Final Fantasy részek, amellyel még játszottam: I., V., VI., Tactics, Tactics Advance, Dirge of Cerberus. Filmek, amelyeket láttam: Final Fantasy Unlimited, Advent Children, Last Order.

A sorozatról korábban:
Final Fantasy VII: Dirge of Cerberus
Mahjong a Final Fantasy VII-ben

Csendes vidéki kávézó Yokohama mellett

Először mangaként találkoztam vele a Mangazinon, ahol egy rajongói fordításban olvasható. A felhasználó, aki a honlapon Kogepan¹ néven ismert, stílusos és történethez illő nyelvezettel adta vissza magyarul a szöveges részeket. Pedig nem volt könnyű dolga, mert a manga világa és történetszövése olyannyira rendkívüli, hogy szinte idegen az európai gondolkodástól. Aligha írna amerikai vagy európai szerző ilyen hangulatú történetet. Pedig jólesik látni, olvasni, olyan mint egy tisztító fuvallat.

Amikor böngészem a mangát, szelíd és izgalmas események sorozata játszódik a szemem előtt. Ugyanakkor a rövid fejezetekbe szedett történet nemcsak gondolkodtató, hanem szöveggel-képpel egyaránt sokat ad.

Humora szeretetre méltó, de ami a legérdekesebb, hogy váratlanul és meglepő intenzitással képes a legkülönbözőbb érzelmeket felidézni bennem. Nem véletlenül van fejezetekre szedve – érdemes meg-megállni az elolvasásuk után, és egy percre véggondolni a látottakat. Olyan, mintha verset olvasnék.

Azért írok most erről, mert épp az imént néztem meg az egyik hatvan perces animét, amely készült belőle. Sok tekintetben olyan mint a manga, legalább annyira áthatja az a kimondatlan, de érezhető szomorúság, viszont sok szempontból más. Hogy mást ne mondjak, sokkal mozgalmasabb. A mozgókép dinamikája egy keveset elvesz a hangulatból, még ha más részről hozzá is tesz. Az animáció egyébként nagyon igényes, és színvilága is kellemes, bár ez is különös, hiszen a manga túlnyomó részt természetesen fekete-fehér.

_____________________
¹ Kogepan egy népszerű japán mesefigura egy kedves, kicsiknek szóló animéből.

Korábbi bejegyzések:
Mononoke Hime vs. Nausicaa
Laputa – Castle in the Sky
Millennium Actress

Szusi

Ami itt a fenti képen látható, az egyfajta szusi, amelyet egy kósza ötlettől vezérelve tegnap délután alkottam. A golyócskák belsejében lazac bújik meg.

Igazán nem tudnám megmondani, hogy milyen fajta szusi lett végül… A receptkönyv, amelyből dolgoztam, ezt már nem tudta. Itt a hálón pár oldal szerint ez a nigiriszusi, más oldalak viszont esküdnek rá, hogy a nigiri egész másként fest. Ebben a szusiban persze nem az alak vagy a töltelék volt a lényeg, hanem a rizs elkészítési módja, úgyhogy az egész kérdés lényegtelen.

A rizsnek valóban kellemes édessavanykás íze lett a só-bor-cukor-ecet fűszerezéstől, viszont a halmazállapota nem igazán jött be (pedig amúgy az is mintaszerű lett, csak nekem nem esetem). Ez azonban nem veszi el a kedvem attól, hogy legközelebb, ha módom lesz rá, ki ne próbáljam a valódi szusit.

Összetétel 2 személyre: 25 dkg rizs; 1 evőkanál édes fehérbor (eredetileg rizsbor); 1 evőkanál fehérecet (eredetileg rizsecet); 2,5 evőkanál cukor; 1 teáskanál só; Elkészítés:

A rizst megmostam, és feltettem főni. Elméletileg ugyanannyi víz kell, mint rizs, de nekem még fövetlen volt a rizs, amikor a víz már elfogyott alóla, ezért dupláztam a vízmennyiséget.

Miután a rizs felforrt, lefedtem, és leraktam takarékra, hogy megfőjön. Amíg főtt, megcsináltam az ízadó keveréket.

A kistálkában összekevertem a fehérbort meg az ecetet a sóval és a cukorral, amíg minden cukrot-sót fel nem oldott magában, amit csak lehetett. Rémes szaga volt, de ettől nem kellett megijednem.

Amikor elkészült a rizs, elzártam alatta a gázt, és tíz percig még lefödve hagytam állni. Utána egy tálba töltöttem, ráöntöttem az imént összekevert kotyvalékot, és kanállal jól összekevertem őket.

Megvártam, amíg kihűl a rizs, és megformáztam belsejében a kedvemre való töltelékkel (főként lazaccal csináltam, de karajsonkával talán még finomabb volt). A formázásnak kicsit gyurmázás hangulata volt, de arra figyelnem kellett, hogy nedves legyen a kezem, különben hozzám ragadt volna a rizs. Úgy csináltam, hogy a lazac és a sonka a szusigömb belsejébe került, de elméletileg lehet egy-egy kisebb gömb köré is tekerni a feltétet.

Korábbi bejegyzések:
Banánleves
Mondolás tálbanfőtt

Könyvcsomag

Elvertem ma egy kis pénzt a Bookline-nál. Három könyvet vettem. Elsőként Erich Frommtól A szeretet művészetét. Ezt már el is olvastam. Szerzője valahol fél úton van a lélekelemző és a filozófus között. Értelmesen, érthetően és tapintatosan beszél a témáról: mi is a szeretet, miért olyan fontos, és miért van, hogy az emberek többsége soha senkit nem szeret valójában.

A másik két könyv Carl Sagan két új kötete volt: a Milliárdok és milliárdok valamint a Broca agya. Sagan egyike azoknak az embereknek, akit mindenki ismer a földön, igaz, néhányan nem tudnak nevet társítani alakjához. Zseniális gondolkodó és űrkutató volt, az ő ötlete alapján született meg a SETI-program¹, és az ő érdeme a Voyager-szondán űrbe küldött aranylemezke, amely a Föld űrbeli elhelyezkedését, és az emberiség számos különböző nyelvének mintáját tartalmazza (mint holmi Rosetti-kő). És amúgy ő írta a Kapcsolat című regényt is, amelyből Jodie Fosterrel forgattak filmet.

Számomra azonban nem ezért fontos. A két tanulmánygyűjteményt azért vettem meg, mert egyszerűen remek esszéíró. Nem azért az, mert 1978-ban Az éden sárkányai című rövidtanulmány-gyűjteményére Pulitzer-díjat kapott. Hanem a díjat is azért kapta mert jó.² Egyszerűen érdekes, szellemes és megkapó módon tud írni. Mintha nem is tanulmányt, hanem novellát olvasnék, ha őt tartom a kezemben.

____________________________
¹ SETI: 'Search for Extra-Terrestrial Intelligence', 'kutatás földönkívüli értelem után' A tervezetről itt olvashatsz bővebben magyarul: seti.tavkapcsolat.hu
² Lehet, hogy furán hagzik, amit írtam, de sokan, akik szerzői díjakat kapnak, rettenetesen unalmas fráterek. Elég, ha Eco nagyképű terjengősségére gondolok. Brrr…

Korábbi olvasnivalók:
A nyári délutánok
A csavar fordul egyet

Az utolsó egyszarvú

Régóta lógott nekem a sors egy jó filmmel. Most végre lerótta tartozását. Ma ugyanis kezembe került Az utolsó egyszarvú című rajzfilm 1982-ből. Az azonos című hetvenes évekbeli angolszász regény alapján készült egy amerikai stúdióban japán rajzolók keze alatt. Története elég rendhagyó, igen nehéz volna kliséket kimutatni benne. Noha nem hasonlítható A Gyűrűk Urához, nagyon eredeti, és szereplői meglepőn emberiek.

Az eredeti regényt el fogom olvasni, amint lesz rá időm. Másnak is ajánlom ezt is és a filmet is.

Amúgy teljesen fura volt, amikor felhangzott a főcímzene. A Groove Coverage ugyanis ezt dolgozta fel The Last Unicorn című számában. Érdekes volt találkozni az ismerős zenével és szöveggel ebben az egészen más környezetben.

Animékről korábban:
Interstella 5555
Mononoke Hime vs. Nausicaa
Laputa – Castle in the Sky

Zene és szöveg

Nagyon tetszett a film.

A nap végén mindig jól esik megnézni egy kis könnyű szerelmes vígjátékot. Ez viszont nemcsak egy szerelmes vígjáték, hanem nagyon jó paródia!! Végignevettem az egészet! Élethűen bemutatja, hogy viselkedtek és hogy viselkednek most az énekesek, és hogyan a rajongók. És ahogy Hugh Grant (akitől szokatlan) adja elő azt, amit a „nyálas” fiúegyüttesek szoktak, még feltűnőbb, milyen nevetséges – és vicces! :) Azt hiszem, ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes megnézni!!

Feliratos változatban láttam, és ennek örültem, ugyanis a rímek és egyéb szövegek nagyon ügyetlenül hangzanak magyarul, az angol (eredeti) változat – nem meglepő módon – jobb.

Megjegyzés: Érdekes ráismerni, hogy a Zene és szöveg azokat is kifigurázza, akikért valamikor én is nagyon odavoltam. És érdekes ráismerni arra is, hogy én is hasonlóan rajongtam valamikor, mint azok, akiken most e vígjáték kapcsán nevetek. Mivel nagyon jól ismerjük az alaphelyzetet (belülről vagy kívülről), a film mindenkit eltalál! :)

Filmekről korábban:
Lány a vízben
Árvák hercege
X-Men III. – Az ellenállás vége

A Love Suicide

A Rule of Rose története semmilyen körülmények között nem nevezhető vidámnak. Egy szomorú, nyomasztó, borzongató pszichológiai dráma. Az erősen allegorikus főszál mellett annyi szimbólum tarkítja, hogy nem lehet megszámlálni sem.

Zárt világában csak gyerekek szerepelnek, és az ő leplezetlenül megnyilvánuló kegyetlenségükön keresztül tapasztalhatjuk meg saját világunk fonákságait. Sokkoló élmény. Különösen elgondolkodtató a kislányok mindenkinek alávetett helyzete, ahol tehetetlenségükben kegyetlenségüket egymáson élik ki.

A főhőslányt egyaránt fenyegetik a félő-hatalmaskodó leánypajtásai, az ostoba, pökhendi kisfiúk, meg természetesen a felnőttek, akik ugyan alig jelennek meg a történetben, mégis szörnyű testi-lelki sérülések maradnak a nyomukban.

Hogy miért is beszélek a Rule of Rose-ról? A játék maga annyira nem érdekes hangulata ellenére sem az irányítás esetlensége miatt. Hanem amiért felhoztam, az a zenéje. Épp most találtam rá a főtémára, amelyet promóciós célból ingyenesen le lehetett szedni a netről.

Itt letölthetitek, és ti is meghallgathatjátok. Rule of Rose – A Love Suicide. Kattintásra bejön, és jobb klikk, "Mentés másként"-tel le is tölthető.

Szövege:

Say Where is my shame, When I call your name? So, please don’t set me free I’m as heavy as can be I will do you harm I will break my arm I am a victim of your charms I want to be dead When I’m in bed I can be so mean You can beat me I would like to shame you I would like to blame you Just because of my love to you And Love itself is just as innocent as roses in May I know nothing can drive it away Though Love itself is just as brief as a candle in the wind But it’s greedy just like sin Alone but sane I am a love suicide ‘Cause Love itself is just as brief as a candle in the wind It is pure white just like sin Alone but sane I am a love suicide ‘Cause Love itself is just as innocent as roses in May It is pure white just like sin

Játékokról korábban:
Final Fantasy VII – Dirge of Cerberus
Mahjong a Final Fantasy VII-ben

A nyári délutánok

Ma egy eldugott Szerb Antal-kötetben, új Bátky János-novellákra bukkantam. A Pendragon legenda Bátkyja mindig is egyik kedvenc regényalakom volt. Egy ábrándos fiatal bölcsész. Egyfelől mindig naivan és lángolón szeret, mintha minden kedvese a misztikus legelső volna. Másfelől viszont elképesztően hideg és tárgyilagos fejjel képes szemlélni a világot, amikor épp nem lobog benne a tűz, a nőket is.

– Ön ugyebár egy gaz német.

– Nem. Magyar vagyok.

– Magyar?

– Magyar.

– Az mi? Az egy nemzet? Vagy maga most kigúnyolja a tudatlanságomat?

– Szó sincs róla. Becsület szavamra, nemzet.

– És hol laknak azok a magyarok?

– Magyarországon. Ausztria, Románia Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.

– Ugyan kérem… ezeket az országokat Shakespeare találta ki!

És hatalmas nevetésben tört ki.

– Na jó, hát szóval magyar… Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok?

– Magyarul.

− Mondjon valamit magyarul.

„Mikor az ég furcsa, lila-kék, S találkára mennek a lyányok, Ó, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok.” szavaltam Adyt kissé megrendülve. Évek óta alig szóltam egy-két szót magyarul.

– Szép nyelv, de engem nem csap be. Ez hindusztánul volt, és azt jelenti, hogy „nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbb sírod fölött”. Már mondták nekem…

Budapest.

Milyen hű jellemzést kaptál ebben a versben.

Ady Endre
A nyári délutánok

Mikor az Ég furcsa, lila-kék S találkákra mennek a lyányok, Óh, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok. Járunk bolondul és ittasan Nagyvárosi utcákon égve, Fekete, szigoru vonalak Rajzolódnak a nyári Égre. A város árnyas és remegő, Ezer tornya, kéménye, karja Úgy mered a csókos Ég felé, Mikéntha ölelni akarna. Mint zavarodott szerelmesek, Pírral s pihegve szemben állnak Az Ég s a Város. Szivük dobog Vad ritmusára a Halálnak. Szemünk könnyes, mégis nevetünk, Föl-föltekintve vágyva, félve Arra, ki szép s kit nem ismerünk, Hideg szeretőnkre, az Égre. S ott fenn az Égen, ott valahol, Egy-egy pillantást visszavetnek. Sírván nevetünk az Ég alatt S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Korábbi olvasnivaló:
A csavar fordul egyet

Lány a vízben

Soha még filmmel így nem voltam: anélkül szerettem volna már a beharangozása óta dévédén, hogy előzetesen kívül mást tudtam volna róla. Semmi háttérinformációm nem volt.

Remek film. Rengeteget elmond az emberekről általában, és meglepő módon valamiképp a nézőről is. Érdekessége, hogy nem csak a főhősökkel lehet azonosulni. Épp ezért mindenkinek ajánlani tudom.

Nem hiszem, hogy jót tennék vele, ha bármit is beszélnék a történetéről vagy a szereplőiről. Szívem szerint azt tudom javasolni, hogy aki úgy dönt, megnézi, ne tájékozódjon előre a film felől. Ne olvasson róla kritikákat, sem történetösszegzéseket. Az elsőt azért ne, mert a kritikusok részben személyes okok, részben olyan okok alapján mondtak véleményt, amely nem tartozik a történethez, és semmi köze a filmhez. Történetösszegzéseket pedig azért nem érdemes előre olvasni, mert aki tudja, merre kanyarog a főszál, nem fogja észrevenni a sok-sok apróságot, amely el van rejtve benne.

Ha már elsőre tudjuk, mit várjunk egy filmtől, lemaradunk az első átélés ártatlan szépségéről. Ezt pedig már csak azért is hiba volna elszalasztani, mert ez olyan film, amelyet az elmúlt tizenöt évben biztosan nem csináltak: nem az effektekre gyúrtak, hanem a jellemekre; nem a zenével gerjesztik az érzelmeket, hanem a filmmel; nem nagy ágyjelenetet tettek bele, hanem teleszőtték passzív erotikával az egész történetet.

Filmekről korábban:
Árvák hercege
X-Men III. – Az ellenállás vége
Hosszú álom

Árvák hercege

Sokáig halogattam, hogy megnézzem ezt a filmet, mert két elég komoly problémát is feszeget, amellyel az ember nem szívesen néz szembe.

Az egyik, a „megszülni vagy elvetetni a távolról sem kívánt gyereket” kérdés olyan, amely rengeteg embert foglalkoztat. Általában mindenkinek meg van róla a megingathatatlan véleménye, pedig ez sokkal bonyolultabb dolog annál, minthogy létezzen rá egy minden helyzetre megfelelő recept.

A másik kérdés: „Mi lesz belőlem, ha ki kell lépnem az életbe?” Örökzöld, napjainkban pedig rendkívül aktuális, amikor világszerte egy teljes korosztály nő bele a totál bizonytalanságba.

Mit lehet tenni ebben az esetben? – kérdezzük saját életünk főhőseként, ahogyan Homer Wells, a film főhőse is megteszi.

Barátnője, Candy válasza erre a semmi, a várakozás, amíg másvalaki vagy a körülmények nem döntenek helyettünk. Mégis ő az, aki (ha a barátja kérésére is), de belement a 40-es években tiltottnak és nagyon kockázatosnak számító abortuszba.

Hol van hát a határ, amin túl már szükségszerű döntenünk az életünkről? És amikor döntünk, dönthetünk-e egy születendő gyerek, a kedvesünk, a volt kedvesünk vagy a lányunk ellen?

Az emberek nem szeretnek gondolkodni, szeretik, ha megmondják nekik például, hogy az abortusz helyes és jó, vagy az abortusz helytelen és rossz. Ez a film nem tesz ilyet, de megmutatja mindkét oldalt, hogy rájöjjünk: a világ távolról sem pusztán jóból és rosszból áll.

A film hangulata tökéletes: békebeli amerikai 40-es évek ízig-vérig. A zene kellemes, jól hozzáad a hangulathoz, és a színészek (meg a magyar hangok) is nagyon jók. Szeretem Tobey Maguire és Michael Caine játékát.

Korábbi bejegyzések:
I dream of Jeannie
X-Men III. – Az ellenállás vége
Hosszú álom

Banánleves

4 közepes almát vagy 2 nagyot megpucolunk és apró kockákra vágunk. 2 hámozott, karikára vágott banánnal körülbelül 1 liter vízben puhára főzzük. Adunk hozzá citromhéj-darabokat, két mokkáskanál vaníliás cukrot, 5 evőkanál kristálycukrot és egy csipet sót.

Ha megfőtt, botmixerrel simára mixeljük. Közben 4 banánt karikára vágunk, beletesszük az összemixelt levesbe, felöntjük még szűk 1 l vízzel, és utána ellenőrizzük az édességét, sósságát. Beletehetjük még egy egész citrom levét vagy egy mokkáskanál citromsavat.

Az új összetevőkkel össze kell forralni pár pillanatig. Eközben csináljunk egy csapott evőkanál lisztből, tejből, tejfölből habarást, amelyet szűrön keresztül a leveshez adunk, amint az felforrt. Pár percig hagyjuk forrni.

Aki fahéjasan, szegfűszegesen szereti a gyümölcslevest, ezt is megpróbálhatja úgy ízesíteni.

Megjegyzés:

A színétől nem kell megijedni, szürkébb mint az almaleves, de finom.

Recept korábbról:
Mondolás tálbanfőtt