Végigolvastam, de csak mert muszáj volt. Azt gondolom, jó mű, de nagyon lehangoló. Az elbeszélő gyászáról szól édesanyja halála kapcsán. Különféle epizódokon keresztül élheti át az olvasó a gyásszal kapcsolatos érzések töredékeit. Ezek az epizódok nagyon sokfélék: valósnak ható és képzeltnek tűnő jelenetek, sokszor naturalista megfogalmazások a halálhoz közel járó emberről, máskor meglepő, megdöbbentő családi anekdoták. Ebben a könyvben viszonylag jól követhető az Esterházyra annyira jellemző előkészítetlen idősíkváltás, elbeszélőváltás, és egyéb keveredés. Úgy érzem, ez a mű a gyászkeretes (számozás nélküli) oldalain összegezni próbál valamit az édesanyával kapcsolatos emlékekből, élményekből: hol mint haldokló, hol mint kislány, hol mint felnőtt nő jelenik meg sokszor irreális történetekben vagy képzelt helyzetben. Időnként bepillantást kapunk hol a búcsúra, hol a temetésre készülő családtagok helyzetébe is. Egy kissé kaotikusnak, össze-visszának tűnik a történet, de a csapongó gondolatok illenek a témához.
Az egész írás nagyon felkavaró. Olyan dolgokat kimond nyersen, egyenesen, megbotránkoztatóan, amiket az ember nem szívesen hall, és olyan érzékletesen mutatja be a kórházi körülményeket és a halálra váró beteg reménytelen helyzetét, hogy nekem szörnyű élmény volt olvasni. Ugyanakkor pont ezért tartom jó műnek, mert betölti a funkcióját: az olvasó legalább annyira rosszul érzi magát, mint a gyászoló elbeszélő.
Az irodalmi mű különlegessége még az említetteken kívül, hogy párhuzamosan két szöveg fut végig a könyv oldalain: a főszöveg az oldalak felső részét tölti ki, és van egy kapitálissal szedett kísérő rész minden oldal alján.
Regényekről korábban: A halhatatlanság halála Emberek a Holdban George kozmikus kincsvadászata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése