Half-Life: Blue Shift

A szombaton végigjátszott Portal, amely a Half-Life 2 játékmotorját használta, meghozta a kedvem ahhoz, hogy más Half-Life-on alapuló játékot is végigjátsszak. Választásom a Blue Shiftre esett, és ezt egyáltalán nem bántam meg.

Azok a dolgok, amelyeket az eredeti játékban nem szerettem, itt előnyükre változtak.

Ott van, első sorban, a játék története.

Ugyanis az alapjátékban a Black Mesa kutatóközpont felelőtlen tudósai, köztük a főhős, Gordon Freeman, dimenziók közti utazással, majd egy felfedezett másik dimenzióban létező világ kizsákmányolásával próbálkoznak, mígnem egy beláthatatlan kísérlet eredményeképp összenyitják dimenziónkat a másikkal. Bár a döntést nem Freeman hozza, ő hajtja végre a katasztrófát okozó kísérletet, amelynek köszönhetően ellenséges idegen lények özönlik el a labort. A menekülő túlélők két tűz közé kerülnek, amikor a tengerészgyalogság megérkezik megtisztítani a terepet a lényektől és a szemtanúktól. Freeman a két ellenséges erő között lavírozik a túlélésért, mígnem a túlélő tudósok maroknyi csoportja átjuttatja a másik dimenzióba, hogy elpusztítson egy ottani lényt, amely nyitva tartja a kísérlet által létrehozott kaput a két dimenzió közt. Az elméleti fizikából doktorált Freeman számomra meglehetősen ellenszenves figura, hiszen alapból részt vesz egy kísérletben, amely messze túl van a kutatói etika határain, de a több tucatnyi katona megölése sem előnyösen árnyalja személyiségét.

A Blue Shift ugyanezt a történetet egy Black Mesa biztonsági őr, Barney Calhoun szemszögéből mutatja be. Talán nincs PhD-je, de sokkal könnyebb megkedvelni. Kezdjük ott, hogy amikor szembeszáll a lényekkel és a tengerészgyalogosokkal, tudósok életét menti meg a sajátja mellett. Azaz, abban a néhány esetben, amikor embert öl, a munkáját végzi, és jól is csinálja, ellentétben Freemannel, aki kollégáival együtt az egész világot bajba sodorta. Végül Calhoun kijut a létesítményből és magával visz egy maroknyi túlélőt is, akiket kimenekít a katonák elől. Egy ilyen főhős, akivel lehet azonosulni, a másik alapvető dolog, ami miatt jobbnak tartom a Blue Shiftet az alapjátéknál.

A harmadik, ami tetszett még benne, a hossza. Az alapjáték tisztán nyolc óra hosszú, a visszatöltött és újrajátszott részek miatt viszont akár kilenc-tíz órára is nyúlhat a játékos ügyességének függvényében. A Blue Shift három óra volt tisztán. Ennyi idő bőven elég volt, hogy élvezzem a történetet, a hangulatot, a játékot anélkül, hogy belefásultam volna. Az alapjáték az idegen világban ér véget, amely scifi szemszögből meglehetősen fantáziátlanul összedobált, finomfőzelék-színű, monoton terep. Calhoun csak rövid időt tölt odaát, így is a Blue Shift mélypontja a Xen világon tett kiruccanás.

Játékokról korábban:
Portal
Final Fantasy Tactics
Chronotron