Készülünk a halloweenra, dekorálunk, összejövetelt szervezünk, és persze most sem maradhat el a megfelelő háttérkép a monitorról. Halloween témájú háttérképekhez szeretném ajánlani a következő oldalt, ahol hangulatos képek közül válogathatunk, és ahol mindenki kiválaszthatja a monitora felbontásának megfelelő méretet:
http://www.superbwallpapers.com/holidays/halloween
A Szerelem bősége egy nagyon különös film, és még inkább az, ha elolvassuk a DVD borítóján lévő szövegeket, megnézzük a filmből kiemelt boldog képeket, és csak azután kezdünk bele a filmbe. Mert, szerintem, nem igaz, hogy “lenyűgöző mese”, és az sem, hogy “humoros, érzéki és bolondos vonásaival együtt egy szívhez szóló, lélekmelengető történetet alkot”. Ez a film nem annak szól, “aki szerelemre vágyik” (a borítót idéztem). Mindezek ellenére ez egy szép történet jó színészekkel, jellegzetes karakterekkel, gyönyörű zenével, tökéletes operatőri munkával. De aki egy kellemes romantikus vígjátékra vágyik (amit a DVD külseje sugall), az nagyon megdöbben. Ez valójában egy elgondolkodtató film arról, hogy a boldogság mellé mindig járnak nagy veszteségek, elkerülhetetlen tragédiák. Azt próbálja megmutatni, hogy mindezek ellenére tovább kell élnünk, együtt azokkal, akikkel egymás életét kölcsönösen széppé varázsolhatjuk.
Furcsa és vészjósló az a gondolat, amit az idős és bölcs Harry (Morgan Freeman) mond a még fiatal, de jó pár csalódást megélt barátjának:
“Az imént figyelemreméltó dolgot láttam. Betévedtem a stadionba. Azt hittem, egyedül vagyok, de az 50 yardos vonalnál egy fiatal párt találtam, szeretkeztek. Tovább maradtam ott, mint illett volna. Irigyeltem, de sajnáltam is őket. Annyi mindent nem tudnak még, a szívfájdalomról fogalmuk sincs.”
Az erre adott válasz egy nagyon kicsit optimistább felfogású, de azt már nem árulom el. Érdemes megnézni a filmet, de nem vígjátékként, hanem drámaként.
Tavaly jelentkeztem egy álláshirdetésre mint teljesen tapasztalatlan álláskereső. Az állás telefonos tájékoztató néven futott, ezért szimpatikus volt: embereknek fogok segíteni úgy, hogy ellátom őket olyan információkkal, amelyekre szükségük van. Átmentem az első próbán, így elkezdtek kiképezni a feladatra, és kezdett egyre gyanúsabbá válni a dolog, mert az nem telefonos tájékoztatás volt, amire felkészítettek. Velünk, az állásra jelentkezett potenciális beosztottakkal is azt hitették el, segíteni fogunk. A szöveg a következő volt: felmérést végzünk, hogy szükség van-e a környéken informatika oktatásra. Majd el kell kezdeni beszélgetni a telefon túloldalán lévővel úgy, hogy érezze, kíváncsiak vagyunk rá. Beszélgessünk velük, mintha barátkoznánk, és amikor megismertük, a vele kapcsolatos információink segítségével beszéljük rá, hogy iratkozzon be a tanfolyamra. Manipulációra tanítottak minket, és megdöbbentően részletes elméleti háttérrel rendelkeznek hozzá. Én kiszálltam belőle, és el is felejtettem, csak épp annyit tanultam meg, hogy telefonos munkát hirdető állásra nem szabad jelentkeznem.
Aztán néhány hónapja történt, hogy eszembe jutott az alapos elméleti-gyakorlati kiképzés, amikor is a másik oldalról tapasztaltam meg a szituációt. A mobilszolgáltatóm hívott fel, hogy ajándékpontjaimnak köszönhetően olcsón vehetek telefont. Nem hagyott sok választást az ügyintéző hölgy, ő eldöntötte, hogy okostelefonom lesz, (pedig előzetes családi egyeztetés alapján olcsóbbat szerettem volna) azt is, hogy milyen márkájú (a többi fajtát nem lehetett kihúzni belőle). Végül beletörődtem, hogy meg kell beszélnem a családdal, hogy egy picit mégis több a havi részlet, de nem sokkal, és megrendeltem az okostelefont. Az ügyintéző mindenáron rá akart beszélni telefonos internet előfizetésre is, de akkor éreztem, hogy csapdába akar csalni, és nagyon jó kiképzést kapott. Ugyanis olyan módon fogalmazott, hogy egyszerűen nem lehetett rá nemet mondani. Vagyis nagyon kellett koncentrálnom, hogy úgy válaszoljak, hogy azt ne lehessen beleegyezésnek venni. És újabb és újabb fogásokat vett elő, hiába állítottam végig nagyon határozottan, hogy nem kell internet a telefonomra. Azt, hogy interenet nélkül kikeveredtem ebből az alkudozásból, csak annak köszönhettem, hogy felismertem a stratégiát, amire kiképeztek, és sikerült kivédenem.
A történet itt nem ért véget, mert nem sokkal a telefon megrendelése után bevillant, hogy az okostelefon ára nem lehet annyi, amennyit mondott, mert voltak egészen friss információim a témában. Az ügyintéző drágábban adta el nekem a Galaxy Minit, mint a listás ár, azzal a szöveggel, hogy az ajándékpontjaim miatt most 20-30 ezer forinttal olcsóbban kapom, mint amennyibe kerül. Épp egy plázában voltam, és az ottani boltjukból kértem árlistát és tájékoztatást, amiből kiderült, hogy a telefonos ügyintéző szépen félrevezetett, a Galaxy Ace árát hazudta a Mini árának, és végül pár ezer forinttal még többért adta el a Minit, mint amennyiért kedvezmény nélkül megvehettem volna.
Visszahívtam az ügyintézőt, elmondtam, mi a helyzet, és még akkor is hazudott, amikor felvilágosítottam róla, hogy a kezemben tartom az árlistát. Végül határozottan és értetlenül úgy reagált, ő nem a Mini árát mondta nekem, hanem az értékét. (!!!) Nagyon jól kezelte, hogy számon kérem, úgy csinált, mintha nem történt volna semmi, és miután töröltettem vele a megrendelést, még megpróbált rábeszélni egy Galaxy Ace-re, ha már szóba hoztam.
Azért írtam le mindezt, mert úgy érzem, túlságosan elterjedt a látszólag tisztességes szolgáltatóknál is, hogy a betanított trükkökkel átverik az ügyfeleket. Ráadásul ha kiderül, hogy tisztességtelenek voltak, az is következmények nélkül marad. Attól tartok, sehogy máshogy nem lehet ellenük tenni, mint hogy felhívom rá a figyelmet, hogy vigyázni kell, és soha nem szabad elhinni azt, amit az ügyintézők mondanak. Néhány hete ugyanehhez a telefonos szolgáltatóhoz mentünk be, mert ezeréves mobilomat egy újabbra szerettem volna cserélni, mert tudtam, hogy már jó régen lejárt a hűségidő. Az ügyintéző kedves volt és segítőkész, bár egy picit határozottabb (erőszakosabb) a kellemesnél, de a kedvesség dominált, így bizalmat keltett. Mellékesen megjegyezte, hogy hiszen az előfizetésem nem is éri meg, már régóta van sokkal olcsóbb! Körültekintően mindent úgy intézett, hogy az nekünk nagyon megérje, bár egy-két dolgot úgy vett igénybe a nevünkben, hogy szerinte praktikus, és meg sem kérdezte, akarjuk-e, de figyeltünk és kiderült a dolog. Nagyon elégedetten távoztunk, mert gyakorlatilag ingyen adtak egy okostelefont, ingyen internetet hozzá, és tudtuk, hogy ezután kevesebbet fizetünk, és lebeszélhető az egész havidíj. Nem kellett nekem okostelefon, internet a mobilomra pláne nem, de adták, járt ingyen és kész, úgy tűnik, ez már a minimum szint az országban. És csak akkor döbbentünk meg, amikor megjött a mobilszámla, mert valahogy akárhogy néztük, az előfizetés havidíja nem kevesebb a korábbinál, hanem többszöröse annak! Megnéztem a szerződéseket, amiket kaptam, és nincs példányom olyanból, amelyik az előfizetést rögzítené. Nem tudjuk bizonyítani, hogy azzal a szöveggel, hogy olcsóbb lesz, ránk sóztak egy sokkal drágábbat. Elmondom, hogy érték el: az ügyintéző bűbájos, de kellően határozott, hogy elérje, amit akar. Gyorsan dolgozik, mindenbe belekap: új telefon, új előfizetés, ilyen kedvezmény, olyan kedvezmény. Egyszer a telefonról beszél, aztán mutatja az előfizetés jellemzőit, tanulmányozzam csak, aztán elém nyom egy másik papírt, hogy mit akarok ingyen, sms-t vagy mms-t? Aztán felhívja párszor a figyelmet, hogy még valamit észrevett a csomagunkon, amit ha megváltoztat, mennyivel jobban járunk. Gyorsan dolgozik, mégis hosszan tart az egész, mert minden egyes részletét megvizsgálja az ügyemnek, mindenről tájékoztat, mindenre rákérdez, mindenfélét javasol, néha klikkelget, néha eltűnik a raktárban, és amikor már alig tudunk megállni a lábunkon a pult mögött, eljön a szerződéskötés ideje. Repülnek a papírok, gyorsan írjam alá, kapkodva egy papír ide, egy papír oda, még ezt is, meg azt is, miközben kedves hangon beszél és bizalmat keltően mosolyog, és minden egyes szava azt sugallja, segít nekünk mint a témában jártas ember, és megbízhatunk benne. Ezerféle ingyenes szolgáltatást is kapunk, például ingyen lecserélték a simkártyám, ami elvileg pénzért lenne, nem is beszélve az új készülékről és az ingyen netről, amit luxusnak tartottam, de most muszáj elfogadnom, hogy lesz, mert nincs más választásom, ingyen adják, ha kell, ha nem, ezért örülök is neki lelkiismeret-furdalás nélkül. 
Szóval fokozatos megy a bizalomkeltés, a figyelemelterelés (amíg nézegeted a készülékeket/ajándékkedvezményeket, hogy melyiket választod… stb.), a követhetetlen mennyiségű információ árasztása, az ügyfél észre sem veszi, hogy becsapták, és még azt sem, hogy nincs dokumentáció arról, mit írt alá. Igaz, lehet, hogy nem írtam alá semmit, talán elég volt a szóbeli beleegyezésem, hogy ő valamit beállítson a számítógépén. A lényeg, hogy jól átvertek, és bizonyítani sem tudom. Valószínűleg visszavonni sem lehet a történteket, mert két év a hűségidő.
Csak az jut eszembe, hogy kenyeret és cirkuszt a népnek. Hú de jó, hogy netezhetek már a buszmegállóból is az okostelómmal ingyen, de valahol mégis ráfizettem, hogy elfogadtam ezt a sok szuper ajándékot.
Mindenesetre kiderült még néhány dolog, amire figyelni kell, ha nem akarjuk, hogy átverjenek.
1) Mindegy mit és hol vásárolsz, nem számít, hogy az aluljáróban vagy, vagy a legelegánsabb üzletében egy nemzetközi cégnek, mert az utóbbi talán még profibban vezet félre.
2) Ne hagyd, hogy az ügyintéző sürgessen, tudd, mit írsz alá, mert nem biztos, hogy az van a papíron, amit ő kedvesen elmond.
3) Előre gondold át, mit akarsz, és ragaszkodj hozzá. Ha mégis van jobb ajánlat, menj haza, nézz utána, gondold át, hogy tényleg jobb-e és tényleg szükséged van-e rá. Ha igen, akkor menj vissza, és ragaszkodj csak ahhoz, amiért bementél.
4) Mindenről legyen saját dokumentumod, hogy lásd, hány dolgot igényeltél, módosítottál. Nagyon figyelj oda, hogy semmit ne felejtsen el igazolni az ügyintéző, és mindenből odaadja a példányodat.
5) Telefonon keresztül ne menj bele semmibe, és ne árulj el magadról semmit. Csak személyesen intézd az ügyeket, ha nem lehet, akkor biztos, hogy nem teljesen tiszta az ügy.
Ha bárkinek van még tanácsa, amivel kiegészítené az enyémeket, szívesen fogadom kommentben. Remélem, eljön az az idő, amikor már tényleg nem tudnak félrevezetni. És remélem, lesznek olyanok, akiknek segítettem, hogy elkerüljék a hasonló helyzeteket.
Nemrég baráti körben játszottunk egy parti Rúnamestert. Nagyon élveztem. A lazán hatórás meccs, amelyet élőholtak és sárkányok ellen vívtunk, mintha egy szempillantás alatt véget ért volna, pedig általában legfeljebb egyórás társasokat szoktunk játszani, mint a Nyolcvan nap alatt a Föld körül vagy az Alhambra.
Mind a kialakítása, mind a játékmenete hangulatos, a szabályok pedig egy szerepjátékhoz képest könnyen tanulhatók. Izgalmas, és ráadásul csapatjáték alakult ki benne, ami nem túl gyakori társasjátékoknál. Rá tudnék szokni.
Sajnos azonban nincs mindig ennyi idő játszani, ezért próbáltam valami egyszerűbbet keresni, de sajnos még a Gémklubnál sem találtam olyan szerep-társast, amely rövidebb lenne, de komolyan venné magát. Így kötöttem ki végül a Lego Heroicánál.
A társas négy részből álló sorozatként jelent meg, és folytatást is ígértek hozzá a nyárra. Szabályai egyszerűbbek, játékideje is rövid, de az alaphangulat telitalálat.
Először neten próbáltam ki, a Lego oldalán akár négyen is játszhatunk. Az első meccs előtt még azt gondoltam: „Jó, hogy fenn van neten, mert élőben biztosan nem éri meg.” Aztán pár meccs alatt magával ragadott. Pont azt a lehetőséget adja a Lego a szerepjátékhoz, amit a legdrágább társasok is csak nehézkesen képesek megvalósítani, nevezetesen a pálya variálhatóságát. Már egy készletnyi is modulárisan átrendezhető, ám a különböző epizódok egyre nagyobb és összetettebb játékká kombinálhatók. Ráadásul a pálya növelésén és az új ellenfeleken túl minden új doboz hozzáad valami plusz játékelemet is az összképhez a mágikus kapuktól a megmászható sziklákig.
Ráadásul saját kockákból még tovább is bővíthető a játéktér (pl. itt és itt egész elképesztő megoldások vannak), a szabályokon is lehet nehezíteni ízlés szerint. Ideális rövid és hosszabb meccsekhez is egyaránt.
Gémklub
Száguldó robotok
Nyolcvan nap alatt a Föld körül
A palotasorozat meglehetősen rendhagyó. Bár egyes helyszínek és szereplők mindhárom kötetben előfordulnak, mindegyik történet világa más, és különböző módokon tapasztalhatjuk meg őket.
A vándorló palota teremti meg azt a képzeletbeli valóságot, amelyben a regények játszódnak. Ingary országának életébe kapunk betekintést. A fővároson, Kingsburyn kívül más településeket is megismerünk, és a halásztól a királyig rengetegféle emberrel érintkeznek a szereplők.
Az égi palota Rashpuht szultánságban kezdődik, Zanzib városában, innen jut el a főhős később Kingsburybe, majd az égi palotába, ahol földrajzi látókörünk is jelentősen kiszélesedik, annyi különböző birodalom hercegnőjét ismerhetjük meg.
A harmadik kötet, amelynek A másik palota a címe, az első történethez hasonlóan főként egy királyi fővárosban és környékén játszódik, csak ezúttal egy másik országban, Felső-Norladban, amelyből meglehetősen keveset látunk, persze nem véletlenül.
A helyszíneket a szerző minden alkalommal profi módon úgy ábrázolja, ahogyan a főszereplők megtapasztalják őket. Jó példa erre, hogy az első kötetben Sophie Hatter történetét kísérve Kingsburyt polgári szemmel egy átlagos nagyvárosnak látjuk, ám ugyanezt a várost a messze földről származó Abdullah mellett, a második kötetben egy idegen átláthatatlan épületdzsungelnek ismerjük meg. A harmadik történet főhősnője, az otthonülő Charmain enyhe viszolygással bár, de könnyedén átvág saját városának utcáin, ám alig érzékel belőlük valamit, mindig annyira elmerül saját gondolataiban.
A konfliktusok és megoldásuk minden alkalommal teljesen más, bár az alakváltások mindhárom könyvben fontos szerepet játszanak. Részben ez teszi lehetővé, hogy az első kötet főszereplői, mint állandó mellékszereplők, megjelenhessenek a másik két történetben is.
Az írónő minden szereplőjének van egy kis jellemhibája, amitől a figurák személyisége hiteles és eleven lesz. A jól felépített karakterű varázslócsalád visszatérése a későbbi kötetekben a történetek összekötésén túl, a világban való otthonosság érzését is megteremti az olvasó számára.
Az Yves Rocher elég sűrűn lepi meg törzsvásárlóit ajándékokkal. Vannak apróságok, amiket bármilyen értékű vásárlás esetén odaadnak, és vannak nagyobb ajándékok, amikhez bizonyos összeg fölött kell költeni, plusz párszáz forintot fizetni is kell érte. Utóbbi kategória volt a szép piros-szürke sporttáska (azóta nyaralt már velem a Balatonon) és a pihe-puha takaró hasonló színekben, amelyek annyira tetszettek, hogy éltem a lehetőséggel, és beszereztem őket. A takaróhoz illő (értsd: ugyanolyan mintával ellátott) bögrét már ingyen kaptam, mivel az első kategóriába tartozott. Hangulatos összeállítás volt amúgy ez a kettő karácsony előtt: puha meleg takaróba burkolva megihatsz egy forró kakaót a bögréből a kandalló előtt, mindig ez a kép jutott róla eszembe. Bár kandallónk sajnos nincs, a bögre pedig már nem fért be a szekrénybe, így végül nem vettük használatba. De a takarót nap mint nap használom és nagyon szeretem.
A februári első kategóriás, vagyis ingyenes, “akkor is megkapod, ha nem kéred” ajándékukért pedig nagyon odavagyok: egy kétdarabos tollkészlet. Nagyon szeretem a tollakat, mindenfélét! Ezek most különleges lányos-nőies darabok (amúgy kísértetiesen emlékeztetnek a Rubinvörös borítójára :-) ), az egyik rózsaszín-fekete, a másik pedig ezüst, fekete csipkével. Szép vékonyan fognak, egyik feketén, a másik kéken. A tokjuk mindkettővel harmonizál: rózsaszín, fekete csipkével.
Egyszóval az Yves Rocher marketingese nagyon ért hozzá, mivel csalogassa be a vásárlókat az üzletbe!
Mikor a napokban elolvastam Diana Wynn Jonestól A vándorló palotát, nagyon kellemesen szórakoztam.
Korábban már láttam a történetből készült animét, ami szintén színvonalas, és mivel európai történetből írták, kiválóan alkalmas arra, hogy rajta keresztül ismerkedjen valaki az animékkel, mivel kevés benne a sajátosan japán, tőlünk idegen elem.
A film látványvilága lenyűgöző, zenéje pedig telitalálat lett, nagyon hangulatos légkört biztosít a bemutatott világnak. Ezek után szinte biztos voltam benne, hogy sokkal jobb, mint a regény, amelyből írták, de nagyot tévedtem. A film remek, de a regény túltesz rajta.
Cselekményét tekintve eleinte a két történet ugyanaz, ám később egyre több különbség jelentkezik. A film végül kissé zsákutcába kerül, mert az utolsó öt percre hagyják az összes szál lezárását, ami nem egészen szerencsés, és például a háború megoldása kimondottan eröltetett.
Érdekes dramaturgi döntés a fekete ajtó mögötti titok megváltoztatása is. Ez azontúl, hogy egy érdekes háborúellenes szálat vezet be a cselekménybe egyúttal vállalja azt is, hogy Howl varázslót másképpen teszti hősiessé, mint a regény. Ez belefér, mégis úgy érzem, a könyv cselekménye egységesebb, története kerekebb, és jobban eldolgozták benne a szálakat.
Legutóbb, amikor egy filmre ültetett mesevilágot összevetettem az eredeti könyvvel, Neil Gaiman Csillagporának esetében, enyhe csalódottságot éreztem, mert a szerző sziporkázóan szellemes volt, csakhogy lekezelően és lenézően viszonyult a történet világához, amit taszító írói magatartásnak érzek. Azt az érzést kelti bennem, mintha rám akarna sózni valaki egy tál süteményt, amiről ő maga úgy gondolja, kissé penészes.
A vándorló palota ilyen szempontból sokkal jobban tetszik, mert az írónő szellemes, eredeti, de szeretettel és kedvesen mutatja be a világot, így könnyebb azonosulni a szereplőkkel és izgulni értük. Mindez persze távolról sem jelenti a humor hiányát, pusztán más előjellel nevetünk, mint Gaimannél.
A fekete ajtó eredeti titka kimondottan tetszett. Harry Potter világának egyik fontos gyökere kígyózik arra, de nem szeretném kifecsegni mi van ott.
A film jó, a könyv viszont azon túl, hogy szórakoztató, irodalmi igényességű, ezért érdemes elolvasni.
Kerstin Gier Rubinvörös című könyvével egy könyves blogon találkoztam először, és a bejegyzés olyan jól sikerült, hogy azonnal felkeltette az érdeklődésem a trilógia iránt, amelynek második kötete a Zafírkék, harmadik pedig a Smaragdzöld.
Utóbbi még nem jelent meg magyarul, de minden rajongó izgatottan várja már. Közben többször belefutottam az interneten is a könyvekbe, főleg a molyon, ahol külön kihívás is indult a könyvek elolvasására. Elhatároztam, hogy most már tényleg el fogom olvasni, mert nagyon kíváncsi lettem rá. Egyébként a könyv külső megjelenése is vásárlásra ösztönzi az embert, mert nagyon vonzó: halvány alapon a címhez illő színű betűk érdekes árnyékrajzokkal illusztrálva. Szerintem kevés tinilány van, sőt talán kevés nő van, akinek ne tetszene meg rögtön a rózsaszín alapon fekete kép piros kiegészítőkkel, de akinek ez mégsem jön be, az majd a második kötet kékjébe úgyis beleszeret! Amúgy a szöveg is a címmel harmonizáló színnel van szedve: az első kötetben vörösek, a másodikban kékek, és a harmadikban feltehetően zöldek a betűk.
Akkor lepődtem csak meg – és bizonytalanodtam el –, amikor a könyvesboltban a bestsellerekhez küldtek útbaigazításul. Az az igazság, hogy a bestsellerekkel kapcsolatban mindig is előítéleteim voltak, úgy éreztem, nem érik el azt az irodalmi színvonalat, ami a műélvezethez szükséges. Eddig nem is nagyon kerültek ilyen könyvek a kezembe, de most elolvastam a Rubinvöröst, és nem csalódtam az előítéleteimben. Ambivalens, de reális érzéseket ébresztett bennem a regény. Először is, már az első tagmondattól annyira megijedtem (“Miközben a nő térdre rogyott és könnyekben tört ki,…” – jaj nekem, mi lesz ebből, szappanopera?), hogy visszacsuktam a borítót, és helyette belekezdtem Tóth Krisztina novelláskötetébe. De Tóth Krisztina után – és ez külön nem tett jót Kerstin Giernek – végül újra belekezdtem a Rubinvörösbe.
Bár nem tudom biztosan, de azt gondolom, tipikus, igazi és nagyon jó bestseller. Az írónő nem tud írni, vagy legalábbis annyira biztos nem, hogy a szépirodalmi színvonalat megközelíthetné. Általában közhelyesek a jellemek, az elbeszélői technika pedig elviselhetetlen: szörnyen lassú és szájbarágós! Amikor közeledtem a könyv közepéhez, de a fülszöveg által beígért férfi főhős még nem volt sehol, az már nagyon sokatmondó volt. Annyi fölösleges fejtegetés van a műben, hogy azt hittem, már sosem kezdődik el maga a történet! Ilyenekre gondolok:
“Körülöttem koromsötét volt, feketébb a feketénél. Meg kellett volna, hogy bénítson a rettegés, de különös módon egyáltalán nem féltem. Talán Mr. George megnyugtató szavainak köszönhető, de az is lehet, hogy időközben hozzászoktam a temportáláshoz. Bekaptam a kekszet (tényleg finom volt!), azután kitapogattam a zseblámpát, és levettem a nyakamból.
Beletelt néhány másodpercbe, míg megtaláltam rajta a kapcsolót. A lámpa fénykévéjében megpillantottam a könyvespolcokat, felismertem a kandallót (sajnos hidegen és üresen tátongott). …” 153. o.
Csupa lényegtelen részlet, amit ha kihúztak volna a regényből, akkor most három kötet helyett csak egyet árulnának a könyvesboltok, és talán nem a bestsellerek, hanem a világirodalom polcon találnánk rá. Mert a történet rettentően izgalmas! Vagy inkább annak ígérkezik. A legelejétől kezdve ígérkezik a legvégéig, és most ott tartok, hogy az első könyv lapjai elfogytak, és már végre elkezdődött a történet. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle, és alig várom, hogy belekezdjek a második kötetbe, mert a történet tényleg nagyon jó(nak ígérkezik)! És a hangulata is magával ragadó: valahogy nagyon élénken el tudtam képzelni a londoni utcákat és épületbelsőket – legyen szó bármelyik századról –, és egy pillanat alatt magával ragadott a regény világa.
Bárcsak az írónő tudna írni!
Megjegyzés: a következő néhány sort olvasva azon tűnődtem, vajon hány tinilány követheti már a 16 éves főhősnőnk példáját:
“Kis ideig az arcomat nézegettem a tükörben. Látszott, hogy nem aludtam ki magam igazán, de az összhatás azért jobb volt, mint amire számítottam. Bekentem az arcomat és a homlokomat egy kis ránctalanító krémmel Anya készletéből. Anya mindig azt mondja, hogy az ilyesmit nem lehet elég korán kezdeni.”
Legutóbbi élményem után, amikor Tóth Krisztinától olvastam (Pixel), most kicsit félve vettem a kezembe a Hazaviszlek, jó? című 2009-es novelláskötetet. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert valamiért úgy éreztem, érdemes lesz elolvasni, de nem lett volna kedvem olyan kiábrándító és lehangoló világról olvasni, mint legutóbb.
Néhány órával ezelőtt kezdtem bele a könyvbe, és rekord gyorsasággal értem el a végéig, mert letehetetlen volt! Annak ellenére volt letehetetlen, hogy egymástól független, rövid novellákból állt. Hatalmas élmény volt az egész novellagyűjtemény. Volt benne minden tragédiától komédiáig. Ismerős szituációk, ismerős helyszínek. Hangulatos anya-fia programok, irreális, mégis reális élethelyzetek stb. Leginkább az elbeszélő humorát, gúnyát, illetve öniróniáját élveztem. Három novellát mutatnék meg közelebbről, ezek maradtak meg bennem legélesebben.
A Szóláncban ábrázolt szituáció nagyon felháborított, főleg azért, mert reális. Nagyon örülök neki, hogy megszületett ez a novella az előítéletek és a kulturálatlanság ellen. Még ha pont azok úgysem olvassák, akik tanulhatnának belőle, akkor is jó látni, hogy valaki “szót emel” az ügyben. Minden olvasó átérezheti, milyen tehetetlen és igazságtalan helyzetbe kerül az anya, akit alaptalanul zaklatnak. És a történetben benne van az az ellentmondás is, hogy a gyermekével szóláncot játszó, kulturált emberbe köt bele a kulturálatlan bunkó a kultúrája nevében.
Azt gondolom, ez a novella nagyon alkalmas lenne arra, hogy a középiskolákban segítse az előítéletek elleni nevelést.
Az Űrkutyák című novellát végigsírtam. Az elbeszélő az életének különböző szakaszait végigkísérő kutyáinak és macskáinak, de még karácsonyfáinak is emléket állít ezzel a történettel:
“Valaha volt összes karácsonyfánk apró ligetet alkot, némelyik ágon még ott lóg egy-egy ottfelejtett dísz. És itt vannak mind a kutyák, várnak valahol a fák közt. Itt van a szeplős orrú vizsla, itt van Tóbiás, homlokán a jellel, itt vannak az egykori cicák is, akik a fenyőkre menekülnek az őket megszokni még mindig nem tudó, rohangáló ebek elől. Itt van Lajka kutya, a híres űrutazó, aki egy emberek által gyártott repülő szerkezetben lassan megfőtt a világűrben.”
A Perpetuum mobile című novellát pedig végignevettem:
“Futok a gépen, számolom, mennyi kalóriát égettem. Három kilométert kell megtennem. Ez annyi, mintha elfutnék gyalog az otthonomtól az Örs vezér térig. El is képzelem, hogy haladok a jobb oldalon a bicikliúton. De hát hülye vagyok én? Miért nem megyek metróval?”
Rengeteg dologról írhatnék még, nagyon sok írás van még a kötetben, ami szót érdemelne. A Pixellel ellentétben ez a novellagyűjtemény nagyon tetszett, mert megfelelő arányban volt benne a jó és a rossz, és ami a legfőbb, nagyon jókat lehet mulatni az elbeszélő humorán, az írónő ötletein. Azt hiszem, amint lesz egy kis időm megint, előveszem a Vonalkódot is.
Rowling Harry Potterével és jobb-rosszabb utánzataival tele van a könyvpiac. Számomra megtört a sorozat varázsa a negyedik könyvvel, de az első három kötet nagy kedvencem volt, és ez azóta sem változott.
Aztán nemrég olvastam egy könyvet, Lucy Hawkingtól George és az ősrobbanás címen, amiről a legjobb Potter-olvasó idők jutottak eszembe. Ez a harmadik kötete a sorozatnak, amelyet a szerzőnő édesapjával a híres elméleti fizikussal együtt írt.
Történetük főhőse, George egészen más kalandokat él át, mint Harry Potter, a hangulat mégis nagyon hasonló.
Harry kiválasztott, aki még szinte meg sem született, máris lekötelezett mindenkit. Nevelőcsaládja cselédsorban tartja, csak barátai körében tud kibontakozni. A tény, hogy különleges képessége van a mágia használatára, egyértelműen környezete fölé emeli, noha Roxfortban arra nevelik, hogy ezzel ne éljen vissza.
George szinte teljesen a másik véglet. Teljesen hétköznapi srác, aki egyszerű állami suliba jár. Szülei idealista környezetvédők, technofóbok és biokaja-fogyasztók, emiatt a fiú számtalanszor hiába vágyik olyasmikre, ami osztálytársainak magától értetődően van, például arra, hogy számítógépe legyen. Kalandjait nem különleges származásának és képességeinek köszönheti, hanem tudományos fogékonyságának.
Ha összevetjük kettejük figuráját, azt állapíthatjuk meg, hogy Harryben testesül meg a kamaszok romantikus fantáziálása önmagukról: kiválasztottság, titkos képességek, hatalom a világ felett, az örökbefogadás mint a családi összeférhetetlenség magyarázata.
Geroge nehezebb helyzetben van, szereti szüleit, épp ezért nehéz kezelnie, hogy olyasmikben is korlátozzák, amit nem tart észszerűnek. A világban is nehezebben találja meg a helyét, mert semmi sem jelöli ki az útját.
A fontos pillanatokban mindkettejüknek helyén a szíve, de úgy érzem, könnyebb bátornak lenni működőképes varázspálcával a kézben, mint kozmológiával és kvantumfizikával felfegyverkezve.
A jók és a gonoszok rokon vonása, hogy előszeretettel tömörülnek gittegyletekbe. Ez több szempontból is kapóra jön egy történetben. Először is segít abban, hogy a főszereplő és az olvasó könnyebben eldönthesse, hogy egyes szereplők hová tartoznak a világban, másodszor a főhős maga is tagjává válhat egy titkos csoportnak, ami meglehetősen bennfentessé teszi, feltéve, hogy az adott csoport magas pontszámot ér el a „titokzatosság × jelentőség / tagok száma” skálán.
Harry világa meglehetősen sok támpontot nyújt, a diákok például túlnyomórészt jellemük alapján kerülnek házakba, ami (tekintettel az egyenruha-viselési kötelezettségre) olyan, mintha különböző pólókat viselnének „gonosz vagyok” vagy „ha megnövök, bátor leszek” felirattal. Az igazi vagányok pedig a Főnix Rendjébe vagy a Halálfalók közé lépnek be.
George iskolai élete kevésbé kerül felszínre a könyvben, ami nem csoda, hiszen olyan suliba, mint ő, mind jártunk. Az ő világában kevesebb csoport van, de a valóságosakhoz sokkal jobban hasonlítanak. Ilyen a tudósok rendje, amely igazából sokkal kevésbé véd- és dacszövetség, mint a fent említett rendek, inkább egy baráti kör, amely közös kutatási etikát fogalmaz meg. És persze vannak még különböző csoportok, zöldek, technoszkeptikusok, de a különböző csoportok valójában különböző síkokon helyezkednek el, nem lehet olyan megnyugtató felosztást kitalálni, amely alapján az összes szereplőt beoszthatnánk valahová.
Egy viszont tuti biztos: ha van egy tanár, aki szívat, több mint gyanús, hogy gonosz. Vagy mégsem.
Harry és George mindketten rengeteget tanulnak saját világukról a történet folyamán. Tudásuk azonban teljes mértékben különböző, ha azt leszámítjuk, hogy a kritikus pillanatban mindketten képesek gyakorlatba átültetni a tanultakat.
Harry izgalmas és látványos dolgokat sajátít el, George pedig olyasmit, amit általában érthetetlennek és száraznak titulál a közvélemény, még szerencse, hogy a könyv rádöbbent: mindez izgalmasabb, mint hinnénk.
Miután visszagondolok egy nemrég befejezett jó könyvre, néha eszembe jut, bárcsak ilyen lenne a világ. Harry Potter esetében biztosan sokan vágynak erre, sajnos hiába, a George-könyvek valóságában viszont az a klassz, hogy amit megtud az univerzum működéséről, az bizony úgy is van. Noha a könyvek Stephen Hawking köré szerveződnek, mindegyik kötet több tekintélyes tudós közreműködésével készült el, és ez garantálja, hogy a legfrissebb tudományos információk kerülnek az olvasó birtokába az összes érintett területen.
George hétköznapibb környezete aligha veheti fel a versenyt Harry Potter impozáns varázsvilágával, kalandjai azonban szórakoztatóak, izgalmasak, és nagyra értékelem, mennyire érdekessé tudják tenni a fizika legelvontabb területeit az olvasó számára. Az is tetszik, hogy hozzászoktat a tudományos kétkedés szükségességéhez. Ezeket azért tartom fontosnak, mert mind segítik a modern gondolkodásmód kialakulását, és ez egy fogékony kamaszolvasó számára különösen hasznos lehet.
Hozzám közelebb áll George személyisége, bár a bejegyzés elején emlegetett első három kötetben megismert Harryt legalább ugyanennyire kedveltem, csak később vált fárasztóvá.
Nagyon remélem, hogy George kalandjainak lesz további folytatása legalább ilyen színvonalon.
Gerorge kozmikus kincsvadászata
Harry Potter (hamarosan újra feltöltjük)
Könyvcsomag
Ma délelőtt a Városligeti Műjégpályán voltam. Havazott, nagyon hangulatos volt. Meglepett a belépő ára, sokkal többre számítottam. Diákjegyet nem adnak, és így kerül 1000 Ft-ba egy főnek. Saját korcsolyával nagyon megéri. A korikölcsönzés nem tudom, mennyibe kerül, de éleztettem, ami pillanatok alatt elkészült 1500 Ft-ért, és utána úgy siklottam a jégen, hogy egy hátrafelé csúszó oktatón kívül senki nem állíthatott meg. Készítettem fotókat is, nagyon jó állapotba került az egész létesítmény, kívül-belül.
Befejeztem a Portal 2-t. Nem volt hosszú játék, hiszen csak tegnap kezdtem, viszont nagyon jól kitalálták. A régi bevált elemeket megtartották, és rengeteg újdonságot tettek még hozzá mind a játékmenet mind pedig a látványvilág terén.
Összességében jobban sikerült, mint az előző rész, ez pedig nagyon ritka, és megbecsülendő. Jó volt, hogy ismét Jonathan Coulthon szerezte a zenéjét. Olyan jó volt, akárcsak az előző részé. Első meghallgatásra teljesen zagyva a szövege, ám a játék végigjátszása után hirtelen az összes furcsasága értelmet nyer.
Lehet, hogy közismert, én most akadtam rá teljesen véletlenül, még csak nem is háttérképet kerestem. Az Index profiljához, úgy tűnik, a háttérképek is hozzátartoznak. Már most válogathatunk a szebbnél szebb 2012. februári háttérkép kínálatból, nem csak számítógépekhez! A fotók gyönyörűek, és némelyiken még aktuális naptár is van.
A háttérképek ezen a linken találhatók: ITT.
A Tartózkodó érzelem című film, amely 2007-ben készült, és a Meggyőző érvek c. Jane Austen regény adaptációja, nagyon meglepett. 
Úgy érzem, semmi köze nincs sem a regényhez, sem Jane Austenhoz, sem pedig a kor szokásaihoz, leszámítva persze a személyneveket és a helyszíneket. A film rendkívül realistán van filmezve: zavarba ejtően közelről mutatott arcrészletek, sötét színek, remegő kamera, semmi napfény, semmi vidám szín. A főhősnő haja az utolsó jelenetig ápolatlan és előnytelen, nővére, aki a könyv szerint 29 éves, a filmben ráncos. De hagyjuk a színeket és a színészeket! Sokkal nagyobb csalódás, hogy a történetet nagyon átalakították és ez egyáltalán nem vált előnyére. Más szájába adtak fontos szövegeket, mint akitől hitelesen hangzott a regényben, felcseréltek és beleírtak jeleneteket stb. 
A végefelé már kimondottan kíváncsivá tett, vajon hogy oldják meg, hogy ez a furcsa feldolgozás is oda fusson ki végül, mint az eredeti történet. Mert nagyon más lett, és erre az sem mentség, hogy rövidíteni kellett, hiszen rengeteg idő megy el eseménytelen és lehangoló jelenetekre. Ilyen például, amikor nagyon rossz hangulatú zenei aláfestés közben hosszan nézzük messziről, ahogy a nagy társaság minden tagja egyenként felmegy a lépcsőn a sötét, viharos, szomorú időben, miközben semmi nem viszi előrébb a cselekményt, csak azt erősíti, hogy ez a történet nagyon nem szórakoztató. Pedig a regény az volt, nagyon szerettem, izgalmas volt és érdekes, és egy percig sem hangolt le. Bezzeg a film még a legboldogabb jelenetet is gyászjelenetté alakította. Nagyon meglepett, hogy romantikus vígjáték helyett tragédiát rendeztek belőle!
Érdekes, hogy mennyire különböző módon viszik filmre Jane Austen műveit, amelyek ugyanabban a világban játszódnak, hasonló téma köré szerveződnek, műfajuk azonos, csak a fontos szereplők jellemében és helyzetében vannak eltérések. A filmek pedig vagy hűnek mondhatóan adják vissza a történetet, vagy valami teljesen mást hoznak ki belőle. Meglepett még a Mansfield park is, amely a Tartózkodó érzelemhez hasonlóan nyomasztó hangulatú, főhősnője pedig teljesen más jellem, mint a könyvbeli Fanny. Viszont mindig is tetszett az Értelem és érzelem Emma Thompsonnal, Kate Winslettel, Hugh Granttel és Alan Rickmannel, és nagy kedvencem a hatrészes Büszkeség és balítélet Colin Firth-szel és Jennifer Ehle-lel.
Valószínűleg mindenkinek más feldolgozás tetszik, érdemes ezért megismerkedni minél többel, amennyiben szeretjük Jane Austen történeteit. Tervezem, hogy végignézem a többi feldolgozást is, amit még nem ismerek.
A Galaktika közzé tette a legjobb zenéjű videojátékok felsorolását. Egyelőre a második öt helyezést hozták nyilvánosságra, de máris olyan játékok jutottak eszembe, amelyeknek a felsoroltaknál jobb zenéje van. Ez persze azon is múlik, hogy más játékokat ismerek, mint a felsorolás készítője.
Viszont kedvem támadt nekem is toplistát gyártani. Mindenféle videojáték közül válogattam, nem csak PC-re kiadottak közül, viszont alapból kizártam minden filmből készült játékot (pl. Indiana Jones, Star Wars, Blade Runner). Ezen kívül csak olyan játékokat vettem számba, amelyeknél minden szám egyaránt színvonalas.
A tizedik helyet nálam a Monkey Island nyerte. Klasszikus darab, a főtéma minden játékos fülében ott cseng mióta csak játszott valamelyik résszel. Ráadásul még eljátszani is könnyű. Michael Land szerezte az 1990-ben megjelent első részhez. A hangulat találó: karibi, bohókás és kicsit romantikus.
A Monkey Island egy vérbeli kattintgatós (point&click) kalandjáték, amelyben rengeteg filmes és egyéb utalás van, sok-sok humor és számtalan eredeti ötlet. Az utóbbira a legjobb példa a harcrendszer, ahol a vívást a közben elsütött jobbnál jobb bemondásokkal kell megnyerni.
A kilencedik hely a 2009-es Majesty 2 – The Fantasy Kingdom Sim című stratégiai játék zenéjének jutott, amelyet Andreas Waldetoft szerzett. A játék egésze alatt hangulatosan kíséri az eseményeket, ráadásul különböző variációkban áthatja a főtéma.
A Majesty 2 működését tekintve nagyon eredeti. Olyan mintha egy szerepjátékban (gondoljunk a WoW-ra, vagy a Skyrimra) mi adnánk a küldetéseket a hősöknek, akik maguk vásárolnak, szereznek tapasztalatot, és indulnak küldetésekre. Közvetlenül tehát nem avatkozhatunk bele a térképen mozgó egységek tevékenységébe, pusztán azáltal, hogy közhírré teszünk egy új küldetést tetszőleges nagyságú jutalommal, amely lehetőleg elég nagy ahhoz, hogy felkeltse a hősök érdeklődését.
A nyolcadik helyre ismét egy kalóztémájú játék került, amelyet csak azok ismerhetnek, akik játszottak PS2-n vagy Xboxon. A 2002-ben megjelent Pirates! The Legend of Black Katre gondolok, amelynek Frank Klepacki készítette a zenéjét.
A játékban egyaránt kalandozhatunk szárazon és vízen. Az utóbbi során lélegzetelálló tengeri ütközeteket vívhatunk megannyi hajóval. A pengecsattogás, az ágyúdörgés, a deszkaropogás és a felrobbanó lőszerraktár hangja mellett a legnagyobb hangulatot természetesen a zene hozza a játékba. Igazi tengeri medvéknek való!
A hetedik helyre egy magyar versenyző került, mégpedig Nagy Ervin és Kreiner Tamás zenei anyaga, amelyet Haegemonia – Az Univerzum Légiói című játékhoz készítettek. A remek látványvilágú, hazai fejlesztésű űrstratégiai játék megjelenésekor egészen új irányba nyitott működési elvével. Máig nem játszottam hasonlóval, amit ilyen jónak találnék.
Az alábbi videót pedig érdekességként linkelem be. Hallható alatta a zene is, de sokkal különlegesebb Kristóf Tibor zseniális hangalámondása. (Halk, ezért fontos feljebb venni előtte és lejjebb tekerni utána a hangerőt!)
A Total Annihilation a maga idejében, 1997-ben etalon volt stratégiai játékok terén. Számtalan gyártható egysége miatt rengeteg féle taktikával lehetett játszani. Zenei anyaga a játék többi részéhez hasonlóan kidolgozott volt. Mintakén álljon itt a March Unto Death című szám. Szerzője Jeremy Soule.
Cate Archer a női James Bond, aki a The Operative: No One Lives Foreverben mutatkozott be. A hidegháborús hatvanas évek kémtörténeteinek hangulatát idéző lövöldözős-lopakodós játék a vérbeli és a laza játékosok számára is egyaránt szórakoztató volt. Izgalmas küldetései és története annyira kidolgozott volt, hogy egyetlen valódi licencelt Bond-játék sem ért a nyomába.
A zenéje első osztályú, ráadásul egy bónuszlemez is járt hozzá, amelyről a játékban hallhatóakhoz hasonlóan a hatvanas éveket idéző számokat hallgathatunk. Zeneszerző: Guy Whitmore.
Ez a főcím:
És itt egy szám a bónusz lemezről is:
Sokáig kedvenc játékom volt az Outcast, amely egy igazi scifi. Sajátos voxelgrafikus megjelenítése gyönyörű képet adott a korabeli játékokhoz képest. Lennie More által írt zenéje a Galaktika listáján csak kilencedik lett, én azonban többre értékelem. Nemcsak színvonalas, de gondoskodik arról is, hogy a játék közben egy scifi filmben érezze magát a játékos. A szám címe Heaven on Adelpha. (Adelpha a bolygó, ahol a történet játszódik.)
Steve Jablonsky nevét a Transformers című trilógia nagyszerű zenéjének szerzőjeként ismerhetik a fimkedvelők. Kevesebben tudják azonban róla, hogy játékzenéket is ír, például minden idők legsikeresebb játéksorozatának, a Simsnek a harmadik részéhez ő írta zenéket (leszámítva természetesen az átdolgozásokat).
A játék lényege, hogy a játékos szereplőjének mindennapjait irányítja, a család, a gyereknevelés, a barátok, a partizás és persze a munka között egyensúlyozva. Ez utóbbi természetesen szinte bármi lehet a borpalackozástól az Indiana Jones-féle régészkedésen keresztül a köztisztviselői munkáig. A világ pedig érdekesen vegyíti a modern technológiákat az 50-es évek békebeli, kisvárosi életével.
A Sony 2005-ben megjelentetett egy különleges játékot, amelyet nálunk Shadow of the Colossus címen hoztak forgalomba, és nemrég ismét megjelent PS3-ra. Képi világa olyan, mintha akvarellel festették volna aprólékosan kidolgozva, pasztell színekkel. A főhősnek csak pár ellenféllel kell szembenéznie, ezek azonban hatalmas óriások, akiket meg kell találnia a kietlen világban, majd ki kell fürkésznie gyenge pontjukat, hogy legyőzze őket.
A Ko Otani által írt zenei anyag egyaránt visszaadja a vándorlás ürességét és a harcok hősiességét attól függően, hogy éppen mire van szükség. Tökéletesen kiegészíti a játék világát.
Az alábbi szám címe: The Opened Way
Az első helyezés egyértelműen Nobuo Uematsué a Final Fantasy sorozat legjobb részeinek zeneszerzőjéé. A sorozatba tartozik minden idők két legjobb történetű japán szerepjátéka (FF7, FF8). A sorozatról nem szeretnék írni, mert korábban már többször írtam róla.
A zenéje létfontosságú eleme a játéknak, és ez még inkább így volt akkor, amikor még nem voltak szinkronizálva, csak feliratozva. A játék hangulatának nagy részét a zenének köszönheti. Emiatt érezte a játékos a pöttöm pixelhősők harcait is eposzi harcoknak.
A sors fintora, hogy a 12. résznek csak a főcímzenéjét szerezte Nobuo Uematsu, ám ez a zene itt a legjobban hangszerelt, ezért ezt a változatot teszem be:
Két játékzenét szívesen betettem volna, de nem feleltek meg az általam kitalált kritériumoknak. Az egyik a Mass Effect 2 című scifihez készült trailerzene, amelyet a Two Steps from Hell szerzett. Sajnos a játék zenéje messze jelentéktelenebb ennél, ezért nem kerülhetett fel a listára. Ez a szám viszont itt meghallgatható a reklámfilmben.
Hasonló problémám volt a World of Warcfarttal, amely egy zseniális, heroikus 40 másodpercet leszámítva a minőségi de háttérbe vesző zenéje miatt szintén kimaradt a listáról.
Ma délután, még ünnepi hangulatban, kedvem támadt főzni valami különlegeset. Így született meg a Melba szelet.
Miután körbesütöttem és megpároltam a friss csirkemellet, tepsibe tettem. Került rá egy réteg Délhús-féle sült sonka felvágott, erre konzervbarack, végül sajt. Mindezt addig sütöttem a sütőben, amíg a sajt el nem kezdett pirulni. Íme az eredmény (nem csak szép, de finom is!):
