Legutóbbi élményem után, amikor Tóth Krisztinától olvastam (Pixel), most kicsit félve vettem a kezembe a Hazaviszlek, jó? című 2009-es novelláskötetet. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert valamiért úgy éreztem, érdemes lesz elolvasni, de nem lett volna kedvem olyan kiábrándító és lehangoló világról olvasni, mint legutóbb.
Néhány órával ezelőtt kezdtem bele a könyvbe, és rekord gyorsasággal értem el a végéig, mert letehetetlen volt! Annak ellenére volt letehetetlen, hogy egymástól független, rövid novellákból állt. Hatalmas élmény volt az egész novellagyűjtemény. Volt benne minden tragédiától komédiáig. Ismerős szituációk, ismerős helyszínek. Hangulatos anya-fia programok, irreális, mégis reális élethelyzetek stb. Leginkább az elbeszélő humorát, gúnyát, illetve öniróniáját élveztem. Három novellát mutatnék meg közelebbről, ezek maradtak meg bennem legélesebben.
A Szóláncban ábrázolt szituáció nagyon felháborított, főleg azért, mert reális. Nagyon örülök neki, hogy megszületett ez a novella az előítéletek és a kulturálatlanság ellen. Még ha pont azok úgysem olvassák, akik tanulhatnának belőle, akkor is jó látni, hogy valaki “szót emel” az ügyben. Minden olvasó átérezheti, milyen tehetetlen és igazságtalan helyzetbe kerül az anya, akit alaptalanul zaklatnak. És a történetben benne van az az ellentmondás is, hogy a gyermekével szóláncot játszó, kulturált emberbe köt bele a kulturálatlan bunkó a kultúrája nevében.
Azt gondolom, ez a novella nagyon alkalmas lenne arra, hogy a középiskolákban segítse az előítéletek elleni nevelést.
Az Űrkutyák című novellát végigsírtam. Az elbeszélő az életének különböző szakaszait végigkísérő kutyáinak és macskáinak, de még karácsonyfáinak is emléket állít ezzel a történettel:
“Valaha volt összes karácsonyfánk apró ligetet alkot, némelyik ágon még ott lóg egy-egy ottfelejtett dísz. És itt vannak mind a kutyák, várnak valahol a fák közt. Itt van a szeplős orrú vizsla, itt van Tóbiás, homlokán a jellel, itt vannak az egykori cicák is, akik a fenyőkre menekülnek az őket megszokni még mindig nem tudó, rohangáló ebek elől. Itt van Lajka kutya, a híres űrutazó, aki egy emberek által gyártott repülő szerkezetben lassan megfőtt a világűrben.”
A Perpetuum mobile című novellát pedig végignevettem:
“Futok a gépen, számolom, mennyi kalóriát égettem. Három kilométert kell megtennem. Ez annyi, mintha elfutnék gyalog az otthonomtól az Örs vezér térig. El is képzelem, hogy haladok a jobb oldalon a bicikliúton. De hát hülye vagyok én? Miért nem megyek metróval?”
Rengeteg dologról írhatnék még, nagyon sok írás van még a kötetben, ami szót érdemelne. A Pixellel ellentétben ez a novellagyűjtemény nagyon tetszett, mert megfelelő arányban volt benne a jó és a rossz, és ami a legfőbb, nagyon jókat lehet mulatni az elbeszélő humorán, az írónő ötletein. Azt hiszem, amint lesz egy kis időm megint, előveszem a Vonalkódot is.
Tóth Krisztina: Pixel
Vudu történelem
A boszorkányról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése