Pesti Színház—Vígszínház-bérlet

[…] Nagyon jó kis előadásokat láttam, bár volt sajnos rossz is. A legjobban Az ünnep tetszett (filmen is látható, Születésnap címen, dán produkció – én a színházban láttam először, és így volt jó!), feszültségekkel teli történet, nagyon hat a nézőkre! A legkevésbé az ezzel párhuzamba állítható, de Az ünnepet meg sem közelítő, számomra kimondottan idegesítő Harmóniát élveztem. Sajnos a Pán Péterről a síelés miatt lemaradtam, ami bár gyerekdarab, nagyon érdekelt volna, mivel sehogy sem sikerül megismerkednem a mesével: évek óta gyűjtögetem a morzsáit egy-egy másik történetből (pl. Hook, Én Pán Péter), és próbálom rekonstruálni. Az Amphitryon is jó előadás volt, érdekes és elgondolkodtató történettel. A Száz év magány különleges hangulatú darab, kreatív színpadi megoldásokkal, de a végére kicsit besűrűsödött és összekavarodott a sok szál, így nehezen követhetővé vált. A Cseresznyéskert nekem csalódást okozott, de a többieknek tetszett. Valószínűleg az volt a bajom vele, hogy amikor olvastam, teljesen más hangulattal képzeltem el, és hasonlót vártam volna, ezenkívül zavartak a dialógusból ki nem derülő akciók, amik szerintem nem illettek Csehov művébe. […]

A boszorkányról

Ma elolvastam Paulo Coelho új könyvét, A portobellói boszorkányt. Régóta halogattam már. Annak idején tetszett A zarándoklat, amelyet még az Édesvíz kiadásában olvastam, és Az ötödik hegy is, de ennek a könyvnek az ajánlószövege elbizonytalanított.

A regény nyelve nagyon szép, jó munkát végzett a fordító is. A szerző becsületére legyen mondva, hogy bebizonyította: a formát, amelyet használ, oktalanul tartják elcsépeltnek és unalmasnak, mert lám, ha értő kézzel nyúl hozzá valaki, tud vele fordulatos, érdekes történetet közölni.

A történet hőseinek jellemábrázolása hiteles pszichológiailag, és a történet is jó. Fordulatos és izgalmas. Kettős, vagy inkább hármas csavar vár minket a végén.

Ami viszont nem tetszett, hogy az ábrázolt világ már nem olyan átütő erejű, mint valaha volt. Első gondolatom az volt, azért érzem így, mert időközben véglegesen, szilárdan valóságpárti lettem, és nem hiszek a varázslatban, a misztériumokban. De végigolvasva a könyvet rájöttem, hogy maga a szerző sem hisz az egészben. Kisujjából kirázta ezt a stílust, hiszen számos olvasónak ez kell: varázslat, extázis, modern szentség. De a háttérben Coelho azt is bebizonyította, hogy érti a varázslatos elragadtatás mögötti lélektani folyamatokat, és tudja azt, hogy semmi rendkívüli nincs a dologban. Sőt, a misztikáról író szerzőt is műveletlennek, szánalmasnak mutatja be a történeten belül. Ez az önirónia pedig becsülendő, annál is inkább, mert jól belőtte a mértéket. Így fanyar humornak, és szerénységnek hat, nem pedig nagyképű álszerénységnek.

Valójában elnéző mosollyal néz végig az ezoterikahajhász olvasókon, miközben ő sokkal komolyabb és izgalmasabb témát feszeget, amire amúgy rohadtul nem volna kíváncsi a közönség, ha nem bújtatná hókuszpókuszos történetbe. Ez pedig szomorú. Mint ahogy az is, hogy a történet főhőse egy kihívó, tapintatlan, szívtelen nő, aki képtelen szeretni, és akit saját magán kívül gyakorlatilag senki nem érdekel. Még tulajdon fia sem azért fontos neki, mert szeretetre méltó, vagy mert érdekes kölyök, vagy valami, csak mert az ő húsa és az ő vére van benne. Egyszerűen énjének kiterjesztését látja benne, ezért számít neki. És ennél többet, embert, gyereket, értelmes, érző lényt nem is lát soha benne. A történet az ő mindent, mindenkit legázoló sikeréről szól, és ami a szomorú, hogy a könyv világában ennél csak rosszabb alternatívák léteznek.

Összességében a könyv nem tetszett. Mondanivalója taszít, és visszatetszést kelt bennem. A szerzőt viszont továbbra is becsülöm műveltségéért, írói tehetségéért, és azért a tiszteletreméltó egyenlőségért, ahogy a különböző kultúrából jött embereket bemutatja. Láttatja, hogy nem egyformák, de mindenben megmutatja a szeretethető emberit (kivéve a főhősnőt). Épp ezért a szemléletmódért tudom javasolni mindenkinek olvasásra. És persze azért, mert a vége igen fordulatos, még ha picit már-már hiteltelenné is válik.

Könyvekről korábban:
Könyvcsomag
A nyári dálutánok
A csavar fordul egyet

Final Fantasy

Amikor másfél éve vettem egy PlayStation 2-t, az a cél vezérelt, hogy a számítógépről és PlayStation-emulátorról már ismert Final Fantasy sorozat PS2-re kiadott részeivel játszhassak.

Hogy miért is teszem mindezt, amikor valójában nem is vagyok videojáték-függő?

Elmesélem, hogyan ismerkedtem meg a sorozattal.

Final Fantasy: The Spirits Within (2001)
Egyszer, pár éve kódolatlan HBO-napok voltak, és leadták a tévében a Final Fantasy: The Spirits Within¹ című mozifilmet. Akkoriban még nem ismertem a játéksorozatot², nem tudtam, mi fán terem, csak a címét ismertem. Viszont rémlett, hogy egy játékból készült. Meg hogy teljesen számítógéppel animált film. Akkoriban még éltem-haltam a CGI-ért, mert kevés volt belőle, és csak igen igényesek. Mivel tudományos-fantasztikus is volt, ami ritka holló manapság, rögtön videóra is vettem. Úgy voltam, legfeljebb letörlöm, ha nem jó. De gyönyörű kivitelezésű, szokatlanul szép filmnek bizonyult. Ilyet az angolszász filmipar semmiképpen sem tudna előállítani. Annyira tetszett, hogy ezen felbuzdulva megszereztem a Final Fantasy VII lemezeit.	dr. Aki Ross, The Spirits Within főhősnője
Final Fantasy VII (1998)
Rettenetesen megdöbbentem. Egészen más volt, mint a film, minden tekintetben. Főleg, ami a mulatságos rajzot illeti. A története viszont épp úgy, sőt még jobban lenyűgözött. Egyrészt megmozgatta a fantáziám, másrészt nagyon erős volt a főmeseszál, és a történet mondanivalója sem volt utolsó. Az egész (de főképp a főhősnő, Aerith) rögtön belopta magát a szívembe. Ez egyébként nem csoda. Ez a rész a legnevesebb az egész sorozatból. Ehhez készült a legtöbb kiegészítő és magyarázó történet, sőt a második nagyfilm, az Advent Children is ennek a világában játszódik. De ami a legfurább: miután megismerkedtem a Final Fantasy világával, már sekélyesnek és unalmasnak találtam a jóval véresebb, erőszakosabb, ám minden tekintetben gyengébb történetettel rendelkező amerikai és európai kalandjátékok világát. Ez a sorozat egyszerűen többet ad. Problémái nem álságosak és sablonosak, mint azokéi. Szereplőinek igazi jelleme van, nem csak papírfigurák. Emberségesebb világ.	Aerith, az Advent Childrenben
Final Fantasy VIII (2000)
Bár a rajongók nagy többsége a hetedik részt szereti legjobban, többre tartom a nyolcadik epizódot. Történetszövése is sokkal kidolgozottabb. Bár most inkább nem kezdeném mesélni, mert hihetetlen hosszú, és bonyolult. Izgalmasabb is az előző résznél, kevésbé tragikus, és egy olyan fantasztikus szerelmi történet van benne, hogy csak na! Az egyensúlyt nagyon jól belőtték az érzelmek, az akció és gondolkodtatás között. A főhős, Squall jelleme is közelebb áll hozzám, mint a hetesben. Rinoa, a főhősnő pedig van annyira vonzó, mint Aerith. Mint a FFVII., ez is PlaySation játék volt eredetileg, mégis képi világa jóval pazarabb, mozgalmasabb. Egy pillanatig sem lankadhat a figyelmem, ha játszom vele.	Rinoa, mielőtt kimerül a szkafandere (FFVIII.)
Final Fantasy IX (2001)
Laptopon, PlayStation-emulátorban játszottam végig. Kedves és szeretetreméltó ez a rész is, és le is kötött, bár a korábbi kettő sokkal összetettebb, izgalmasabb. A IX. világában nagy visszatérést szerettek volna az egykor sikeres korábbi részekéhez, így erősebb a fantasy vonulata, mint a korábbi kettőnek. Története fordulatos, humoros, helyenként megdöbbentően ötletes. Ami a gyenge pontja, hogy története a közepe felé kissé leül, és az ellenfél ahelyett, hogy titokzatos lenne, túlságosan nyugati ősgonosz lett benne. Igaz, ez a játék végére tisztázódik, megtudjuk az ő indokait is, megérthetjük őt is. A történet vége pedig szép és regényes.	Garnet királykisasszony, a FFIX. főhősnője
Final Fantasy X (2002)
Először filmmé összevágva láttam DVD-ről. A vándorlástól és felesleges csatázástól megfosztott puszta történet közel 8 óra volt. Persze így, ellentétben a 90-140 perces filmekkel, könnyű bonyolultabb meseszövésű történetet is képenyőre vinni. A többinek is volt legalább ilyen hosszú a története (sőt!), de egyrészt a korábbi részek grafikája messze elmaradt az új technológia mögött, másrészt ez volt az első szinkronizált rész, tehát a korábbiakból nem érte volna meg filmet összevágni. Megvettem a PS2-t és magát a játékot is, hogy végigjátszhassam teljes hosszában. Világa és története egyaránt nagyon klassz. Befejezése zseniális, külön megérdemel egy dicséretet. A szereplők személyisége nem annyira összetett, mint a VII-ben vagy a VIII-ban, de nagyon jól sikerültek, különösen ami Yunát, a főhősnőt és Auront, apjának egykori testőrét illeti.	Yuna és Tidus búcsúzása
Final Fantasy X-2 (2004)
A tizedik rész közvetlen folytatása, ezzel fehér holló a sorozatban. Rajza, képi világa messze maga mögött hagyta elődjéét, nemzetközi díjat is nyert egyik szereplőnőjének, Rikkunak az ábrázolása. Sajnos azonban sok minden olyat is maguk mögött hagytak benne, amit nem kellett volna. Nem volt például férfifőhős a történetben, és így persze nem volt valós szerelmi szál, ami nagy érvágás a játéknak. Plusz átrajzolták a főszereplőnőt, ami határozottan buta arcot kölcsönzött szegény Yunának. Új volt a zeneszerző is. Nem tudom honnan ásták elő, de szerencsére többet nem komponált a sorozatban. És hogy milyen bizarr figurákat sikerült behozni a játékba… Búúú… A nyitány és a játékhangulat jó lett, és a főhősnő arcát leszámítva a rajz is elképesztő. Sok gyönyörű, szelíd erotika van benne (különösen az átöltözéseknél). A zárás is jó: végre előkerül a főhősnő kedvese is. (De csak két percre, de ennyire is csak akkor, ha mázlija van a játékosnak.) Szóval, hogy ezért érdemes-e végigjátszani? Mondjuk messze ezt a legkönnyebb megnyerni, míg a VIII-at, a kedvencemet a legnehezebb.	Rikku, a díjnyertes test birtokosa
Final Fantasy XII (2007)
Ha a X-2 azért volt problémás, mert nem volt benne igazi szerelmi szál, hát akkor ebben még nem igazi sem volt. Harcrendszere, amely felé már a X-2 megtette az első lépést, forradalmi (némi Dungeon Siege beütéssel ugyan), és remekül működik. Játékos által programozható mesterséges intelligencia, meg minden. És hát a rajz is olyan, hogy abban nincs egy szemernyi hiba sem. Elképesztő! De hát a történet. Jaj… Oké, az még csak elmegy. Az eleje kicsit unalmas, főleg a mozgalmas, ígéretes bevezetőhöz képest, de a vége tényleg jó. A szereplők azonban olyan szinten papírfigurák, hogy siralmas. Mindenki folyton a saját célja felé tör, és mindig ugyanúgy, kivéve a hercegnőt, aki viszont pont azért taszítja az embert, mert sosem lehet róla tudni, nem válik-e egyik pillanatról a másikra őrült bosszúállóvá. Szemernyit sem olyan kedves ám, mint itt a képen. Keserű, mosolytalan, társaságkerülő szűzözvegy. Ez nem is változik meg később sem, mint ahogy egyetlen szereplő sem esik át jellemfejlődésen vagy bármiféle változáson. Valójában nincs semmi, ami összetartaná a szereplőket, csak az, hogy történetesen folyton együtt vannak. Saját kirajzolódó háttértörténetük meg annyira jelentéktelen, hogy az még X-2-höz képest is édeskevés. A zene sem lett kimondottan jó. Ja, persze, jön a PS3, és a sorozat örökös zeneszerzője, Uematsu Nobuo az immár PS3-as Final Fantasy XIII zenéjén dolgozik. Hiányzott a munkája a játékból. Félreértés ne essék, tetszett a játék, sok kellemes órát töltöttem el vele, de az tagadhatatlan, hogy a színvonal csökkenőben van. Remélem a XIII. gátat vet majd ennek. Van egyébként pár olyan apróság a játékban, ami nagyon tetszett. Ilyen pl. a Magepower Shishak, ami egy sisak. Vagy a Bagoly nevű lény, ami - meglepő módon - leginkább egy bagolyra hasonlít. Persze ez aligha a japán-magyar nyelvrokonság fényes bizonyítéka. Inkább az lehet, hogy a készítők közül valaki tudott magyarul (legalább két szót). Szintén különleges a halhatatlanok beszéde. Ők az angol szinkronban jambikus négyesekben beszélnek, ami fantasztikusan hangzik. Szóval élveztem nagyon, de többet vártam. Azért mindenkinek ajánlom, aki szereti a kalandokat.	Ashe hercegnő, a FFXII. főhősnője

Fran és Balthier, a XII. legrokonszenvesebb szereplői

____________________
¹ magyar címe: Final Fantasy: A harc szelleme. Ennek címnek semmi értelme. Aki a címet fordította nem is látta a filmet.
² Sorozat, de nem olyan értelemben, hogy az egyes részek története egymásra épül. Sőt, még a világuk sem ugyanaz. Pusztán pár hagyomány köti össze a játékokat, a készítők személye, és az a teljesen egyedi játékrendszer, amellyel csak a FF sorozatban és koppintásaiban találkozhat a játékos.
³ Final Fantasy részek, amellyel még játszottam: I., V., VI., Tactics, Tactics Advance, Dirge of Cerberus. Filmek, amelyeket láttam: Final Fantasy Unlimited, Advent Children, Last Order.

A sorozatról korábban:
Final Fantasy VII: Dirge of Cerberus
Mahjong a Final Fantasy VII-ben