Ma egy eldugott Szerb Antal-kötetben, új Bátky János-novellákra bukkantam. A Pendragon legenda Bátkyja mindig is egyik kedvenc regényalakom volt. Egy ábrándos fiatal bölcsész. Egyfelől mindig naivan és lángolón szeret, mintha minden kedvese a misztikus legelső volna. Másfelől viszont elképesztően hideg és tárgyilagos fejjel képes szemlélni a világot, amikor épp nem lobog benne a tűz, a nőket is.
– Ön ugyebár egy gaz német.
– Nem. Magyar vagyok.
– Magyar?
– Magyar.
– Az mi? Az egy nemzet? Vagy maga most kigúnyolja a tudatlanságomat?
– Szó sincs róla. Becsület szavamra, nemzet.
– És hol laknak azok a magyarok?
– Magyarországon. Ausztria, Románia Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
– Ugyan kérem… ezeket az országokat Shakespeare találta ki!
És hatalmas nevetésben tört ki.
– Na jó, hát szóval magyar… Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok?
– Magyarul.
− Mondjon valamit magyarul.
– Szép nyelv, de engem nem csap be. Ez hindusztánul volt, és azt jelenti, hogy „nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbb sírod fölött”. Már mondták nekem…
Budapest.
Milyen hű jellemzést kaptál ebben a versben.
A nyári délutánok
| Mikor az Ég furcsa, lila-kék S találkákra mennek a lyányok, Óh, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok. Járunk bolondul és ittasan Nagyvárosi utcákon égve, Fekete, szigoru vonalak Rajzolódnak a nyári Égre. A város árnyas és remegő, Ezer tornya, kéménye, karja Úgy mered a csókos Ég felé, Mikéntha ölelni akarna. Mint zavarodott szerelmesek, Pírral s pihegve szemben állnak Az Ég s a Város. Szivük dobog Vad ritmusára a Halálnak. Szemünk könnyes, mégis nevetünk, Föl-föltekintve vágyva, félve Arra, ki szép s kit nem ismerünk, Hideg szeretőnkre, az Égre. S ott fenn az Égen, ott valahol, Egy-egy pillantást visszavetnek. Sírván nevetünk az Ég alatt S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek. |
A csavar fordul egyet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése