Az utolsó egyszarvú

Régóta lógott nekem a sors egy jó filmmel. Most végre lerótta tartozását. Ma ugyanis kezembe került Az utolsó egyszarvú című rajzfilm 1982-ből. Az azonos című hetvenes évekbeli angolszász regény alapján készült egy amerikai stúdióban japán rajzolók keze alatt. Története elég rendhagyó, igen nehéz volna kliséket kimutatni benne. Noha nem hasonlítható A Gyűrűk Urához, nagyon eredeti, és szereplői meglepőn emberiek.

Az eredeti regényt el fogom olvasni, amint lesz rá időm. Másnak is ajánlom ezt is és a filmet is.

Amúgy teljesen fura volt, amikor felhangzott a főcímzene. A Groove Coverage ugyanis ezt dolgozta fel The Last Unicorn című számában. Érdekes volt találkozni az ismerős zenével és szöveggel ebben az egészen más környezetben.

Animékről korábban:
Interstella 5555
Mononoke Hime vs. Nausicaa
Laputa – Castle in the Sky

Zene és szöveg

Nagyon tetszett a film.

A nap végén mindig jól esik megnézni egy kis könnyű szerelmes vígjátékot. Ez viszont nemcsak egy szerelmes vígjáték, hanem nagyon jó paródia!! Végignevettem az egészet! Élethűen bemutatja, hogy viselkedtek és hogy viselkednek most az énekesek, és hogyan a rajongók. És ahogy Hugh Grant (akitől szokatlan) adja elő azt, amit a „nyálas” fiúegyüttesek szoktak, még feltűnőbb, milyen nevetséges – és vicces! :) Azt hiszem, ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes megnézni!!

Feliratos változatban láttam, és ennek örültem, ugyanis a rímek és egyéb szövegek nagyon ügyetlenül hangzanak magyarul, az angol (eredeti) változat – nem meglepő módon – jobb.

Megjegyzés: Érdekes ráismerni, hogy a Zene és szöveg azokat is kifigurázza, akikért valamikor én is nagyon odavoltam. És érdekes ráismerni arra is, hogy én is hasonlóan rajongtam valamikor, mint azok, akiken most e vígjáték kapcsán nevetek. Mivel nagyon jól ismerjük az alaphelyzetet (belülről vagy kívülről), a film mindenkit eltalál! :)

Filmekről korábban:
Lány a vízben
Árvák hercege
X-Men III. – Az ellenállás vége

A Love Suicide

A Rule of Rose története semmilyen körülmények között nem nevezhető vidámnak. Egy szomorú, nyomasztó, borzongató pszichológiai dráma. Az erősen allegorikus főszál mellett annyi szimbólum tarkítja, hogy nem lehet megszámlálni sem.

Zárt világában csak gyerekek szerepelnek, és az ő leplezetlenül megnyilvánuló kegyetlenségükön keresztül tapasztalhatjuk meg saját világunk fonákságait. Sokkoló élmény. Különösen elgondolkodtató a kislányok mindenkinek alávetett helyzete, ahol tehetetlenségükben kegyetlenségüket egymáson élik ki.

A főhőslányt egyaránt fenyegetik a félő-hatalmaskodó leánypajtásai, az ostoba, pökhendi kisfiúk, meg természetesen a felnőttek, akik ugyan alig jelennek meg a történetben, mégis szörnyű testi-lelki sérülések maradnak a nyomukban.

Hogy miért is beszélek a Rule of Rose-ról? A játék maga annyira nem érdekes hangulata ellenére sem az irányítás esetlensége miatt. Hanem amiért felhoztam, az a zenéje. Épp most találtam rá a főtémára, amelyet promóciós célból ingyenesen le lehetett szedni a netről.

Itt letölthetitek, és ti is meghallgathatjátok. Rule of Rose – A Love Suicide. Kattintásra bejön, és jobb klikk, "Mentés másként"-tel le is tölthető.

Szövege:

Say Where is my shame, When I call your name? So, please don’t set me free I’m as heavy as can be I will do you harm I will break my arm I am a victim of your charms I want to be dead When I’m in bed I can be so mean You can beat me I would like to shame you I would like to blame you Just because of my love to you And Love itself is just as innocent as roses in May I know nothing can drive it away Though Love itself is just as brief as a candle in the wind But it’s greedy just like sin Alone but sane I am a love suicide ‘Cause Love itself is just as brief as a candle in the wind It is pure white just like sin Alone but sane I am a love suicide ‘Cause Love itself is just as innocent as roses in May It is pure white just like sin

Játékokról korábban:
Final Fantasy VII – Dirge of Cerberus
Mahjong a Final Fantasy VII-ben

A nyári délutánok

Ma egy eldugott Szerb Antal-kötetben, új Bátky János-novellákra bukkantam. A Pendragon legenda Bátkyja mindig is egyik kedvenc regényalakom volt. Egy ábrándos fiatal bölcsész. Egyfelől mindig naivan és lángolón szeret, mintha minden kedvese a misztikus legelső volna. Másfelől viszont elképesztően hideg és tárgyilagos fejjel képes szemlélni a világot, amikor épp nem lobog benne a tűz, a nőket is.

– Ön ugyebár egy gaz német.

– Nem. Magyar vagyok.

– Magyar?

– Magyar.

– Az mi? Az egy nemzet? Vagy maga most kigúnyolja a tudatlanságomat?

– Szó sincs róla. Becsület szavamra, nemzet.

– És hol laknak azok a magyarok?

– Magyarországon. Ausztria, Románia Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.

– Ugyan kérem… ezeket az országokat Shakespeare találta ki!

És hatalmas nevetésben tört ki.

– Na jó, hát szóval magyar… Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok?

– Magyarul.

− Mondjon valamit magyarul.

„Mikor az ég furcsa, lila-kék, S találkára mennek a lyányok, Ó, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok.” szavaltam Adyt kissé megrendülve. Évek óta alig szóltam egy-két szót magyarul.

– Szép nyelv, de engem nem csap be. Ez hindusztánul volt, és azt jelenti, hogy „nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbb sírod fölött”. Már mondták nekem…

Budapest.

Milyen hű jellemzést kaptál ebben a versben.

Ady Endre
A nyári délutánok

Mikor az Ég furcsa, lila-kék S találkákra mennek a lyányok, Óh, be titkosak, különösek Ezek a nyári délutánok. Járunk bolondul és ittasan Nagyvárosi utcákon égve, Fekete, szigoru vonalak Rajzolódnak a nyári Égre. A város árnyas és remegő, Ezer tornya, kéménye, karja Úgy mered a csókos Ég felé, Mikéntha ölelni akarna. Mint zavarodott szerelmesek, Pírral s pihegve szemben állnak Az Ég s a Város. Szivük dobog Vad ritmusára a Halálnak. Szemünk könnyes, mégis nevetünk, Föl-föltekintve vágyva, félve Arra, ki szép s kit nem ismerünk, Hideg szeretőnkre, az Égre. S ott fenn az Égen, ott valahol, Egy-egy pillantást visszavetnek. Sírván nevetünk az Ég alatt S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Korábbi olvasnivaló:
A csavar fordul egyet

Lány a vízben

Soha még filmmel így nem voltam: anélkül szerettem volna már a beharangozása óta dévédén, hogy előzetesen kívül mást tudtam volna róla. Semmi háttérinformációm nem volt.

Remek film. Rengeteget elmond az emberekről általában, és meglepő módon valamiképp a nézőről is. Érdekessége, hogy nem csak a főhősökkel lehet azonosulni. Épp ezért mindenkinek ajánlani tudom.

Nem hiszem, hogy jót tennék vele, ha bármit is beszélnék a történetéről vagy a szereplőiről. Szívem szerint azt tudom javasolni, hogy aki úgy dönt, megnézi, ne tájékozódjon előre a film felől. Ne olvasson róla kritikákat, sem történetösszegzéseket. Az elsőt azért ne, mert a kritikusok részben személyes okok, részben olyan okok alapján mondtak véleményt, amely nem tartozik a történethez, és semmi köze a filmhez. Történetösszegzéseket pedig azért nem érdemes előre olvasni, mert aki tudja, merre kanyarog a főszál, nem fogja észrevenni a sok-sok apróságot, amely el van rejtve benne.

Ha már elsőre tudjuk, mit várjunk egy filmtől, lemaradunk az első átélés ártatlan szépségéről. Ezt pedig már csak azért is hiba volna elszalasztani, mert ez olyan film, amelyet az elmúlt tizenöt évben biztosan nem csináltak: nem az effektekre gyúrtak, hanem a jellemekre; nem a zenével gerjesztik az érzelmeket, hanem a filmmel; nem nagy ágyjelenetet tettek bele, hanem teleszőtték passzív erotikával az egész történetet.

Filmekről korábban:
Árvák hercege
X-Men III. – Az ellenállás vége
Hosszú álom