Ma délután, még ünnepi hangulatban, kedvem támadt főzni valami különlegeset. Így született meg a Melba szelet.
Miután körbesütöttem és megpároltam a friss csirkemellet, tepsibe tettem. Került rá egy réteg Délhús-féle sült sonka felvágott, erre konzervbarack, végül sajt. Mindezt addig sütöttem a sütőben, amíg a sajt el nem kezdett pirulni. Íme az eredmény (nem csak szép, de finom is!):
Megkaptam karácsonyra az Anna és a király című filmet, amelyre régóta kíváncsi voltam már úgy, hogy elejétől a végéig megnézhetem. Úgy emlékeztem, szerelmes film, de most, hogy láttam az egészet, mást tapasztaltam. Azt hiszem, a szerelmi szál a legkevésbé érdekes az egészben. Annál érdekesebb kérdéseket vet fel a történet más dolgokkal kapcsolatban.
Az alaphelyzet szerint Sziám uralkodója angol származású tanárnőt fogad gyermekei mellé, hogy udvarába és országába bevigye a nyugati kultúrát. Nagyon izgalmas végignézni, milyen a két, egymástól nagy mértékben eltérő kultúra találkozása: konfliktusok, bölcs viták és még bölcsebb megoldások szemtanúi lehetünk. Amellett, hogy megismerjük a sziámi udvar szokásait, belelátunk az uralkodó magánéletébe is. Hétköznapi örömök és tragédiák, nagy politikai események, konfliktusok, állami ünnepek jelennek meg a sziámi kultúra díszletei között.
Két téma fogott meg nagyon azokból, amelyekkel a film foglalkozik: a tanár szerepe és az uralkodó szerepe, hatalmuk és jelentőségük. A történet nagyon jól megmutatja, mennyire fontos a tanár, a nevelő feladata. Ő az, aki nem csak a nyelvet, tudományokat, kultúrát viszi el az adott közösségnek, hanem ami szerintem még ezeknél is fontosabb, a szemléletmódját és világnézetét adja át tanítványainak. A tanár a kulcs az ország jövőjéhez.
A filmet lezáró megjegyzés tájékoztatja a nézőt, hogy a trónörökös, akit apja, felvilágosult gondolkodásának köszönhetően, megismertetett a nyugati világgal, később nagy reformokat hajtott végre, és nagy fejlődést indított el országában. Ez a másik dolog, ami elgondolkodtatott: mekkora felelőssége van egy ország vezetőjének. Az egyik uralkodó nyitott volt, és elindította a fejlődést, ami fia uralkodása alatt érett meg. Hány ember életére volt ez kihatással! Mi lett volna, ha a politikai helyzet mást hoz, és a vadabb felfogású oldal átveszi az uralkodást?
Szóval a film számomra – most – elsősorban ezekről szólt, hogy egy-egy ember hogy befolyásolhatja rengeteg másik ember jövőjét: világlátását vagy életminőségét. De érdemes megnézni azért is, mert érdekes, bölcs, jól kidolgozott jellemek vannak benne, akik között a kapcsolatokat hitelesen ábrázolja. Van benne sok izgalom, különösen ami a politikai helyzetet érinti. Van benne sok szeretet, kedvesség, bölcsesség, humor, miközben időnként olyan dolgokkal kell megküzdeniük a szereplőknek, mint a gyász, a begyöpösödött szokások, vagy hogy mi lesz a rengeteg gyerekkel, akiket mint az uralkodó sarjait, meg akarják ölni.
Ez a film nem könnyed szórakoztatásra született, de nagyon érdemes megnézni!
Hatalmas siker volt 1997 januárjában. Butácska grafikáját teljes mértékben ellensúlyozta történetének mélysége és bonyolultsága. Sem azelőtt, sem azóta nem készítettek még játékot, amelyben a cselekmény főszála ennyire izgalmas és összetett lett volna.
Amikor 1999-ben megjelent, mindenkinek leesett az álla. Az akkori teljesítményű számítógépekből drasztikusan jobb grafikát hozott ki, mint kortársai, ráadásul egy hatalmas világot jelenített meg, ahol minden kölcsönhatásban volt egymással. Ehhez még hozzácsaptak egy epikus hatású szimfonikus zenei hátteret, forradalmi mesterséges intelligenciát, és egy nívós Csillagkapu-színvonalú történetet. Mai napig kedvenc játékaim közt emlékszem rá vissza.
Stratégiai játék műanyag katonákkal 2002-ből. A gyártható egységek és a felépíthető épületek kis választéka miatt gyorsan megtanulható játék. A komoly stratégiai játékosok lenézik, azonban egyszerűsége és vértelensége miatt mindenki másnak lehetőséget ad arra, hogy komoly meccseket játsszon a Toy Story-nézőpontú világban, ahol a katonák mindenféle műanyagtárgyat olvasztanak be nyersanyagként, és ceruzaelemeket meg elektromos készülékeket csapolnak meg, hogy saját járműveiket meghajtsák.
Amikor megtudtam, hogy hamarosan menni fog a moziban a Vasököl című film, elsőre érdektelennek tűnt. Hugh Jackman volt az oka, hogy később felfigyeltem rá, ő ugyanis mindig újat hoz a filmjeibe, legyen az egy a tucatjával gyártott képregényfilmek közül (X-men-sorozat), egy elgondolkodtató, borzongató film, mint a Tökéletes trükk vagy akár egy átlag romantikus vígjáték (Kate és Leopold). A Van Helsinget sokan utálják, de tagadhatatlan, hogy Hugh Jackman remek benne, és sikeresen, hitelesen eleveníti meg a vámpírfilmek hőn óhajtott figuráját: a férfit, akik kőkemény, de mégis sebezhető önellentmondás nélkül.
A Vasököl története annak a Richard Matheson nevű scifiírónak az egyik novellájából merít, akinek 1954-ben írt Legenda vagyok című regényét négyszer dolgozták már fel filmvásznon, legutóbb Will Smith főszereplésével. Szintén ő adta az alapötletét Spielberg 1971-es Párbaj című filmjének, amelyben a kísérteties tanker űzi a megfélemlített személyautót, és amelynek diadalmas befejezését azóta is minden autós átérzi, amikor leelőz egy kamiont.
Tehát adott egy jó történet és egy jó színész, a kivitelezés pedig maga is remek lett. Régen láttam filmet, amely annyira akciódús és mozgalmas, hogy elejétől végig izgul alatta az ember, és közben ennyire mértéktartó. A legjobb az benne, hogy a háttérben valódi emberi kapcsolatokról van szó, a jellemek hitelesen kibontakoznak, fejlődnek, és mindez cseppet sem szájbarágós vagy giccses. Nehéz volna például még egy olyan filmet mondanom, ahol egy kisfiú szerepe ennyire jelentős, mégis természetes kisfiúként viselkedik.
Hugh Jackman szerepe új volt a korábbiakhoz képest, a film nagy részében született vesztes, még csak nem is rokonszenves, aztán apránként megváltozik a film végére.
Külön érdekes a filmben az a generációk közötti különbség, amely apa és a fia között fennáll. Az apa egykor ökölvívó volt, a történet idejére azonban már csak egy kihalt sportág utolsó mamutja. A fia pedig már a robotbox rajongója, nem ismert mást életében, csak ezt, neki ez a sport. Ez azonban nem elválasztja őket, hanem megteremti helyüket a másik mellett, a két különböző tudás, a technológiai ismeretek és a valódi sporttapasztalat, kiegészíti egymást.
A film utolsó erénye, amelyről írni szeretnék még, a befejezés. Gyors, frappáns, giccsmentes, hihető.
