Az egyik Az őslakó (The man from Earth) volt. Tudományos-fantasztikus történet, de egészen rendhagyó. Az egész egyetlen helyen és időben játszódik, akár egy klasszikus színdarab. Főhőse egy egyetemi tanár búcsúzik el kollégáitól, akik előtt felfedi: valójában ő még az őskorban született, csak valamiért nem hal meg, hanem állandóan vándorol, hogy így leplezze, nem öregszik. Ők hiszik is, meg nem is, heves viták és csöndes értetlenkedések váltják egymást faggatódzással.
A film zseniális abban a tekintetben, hogy akciómentes cselekménye ellenére végig képes fenntartani az éber figyelmet, izgalmas, és fordulatos. Talán pont azért képes erre, mert a beszélgetés témája minden nézőt képes megragadni épp úgy, ahogy a legkülönbözőbb szakterületű professzorokat is mind megragadja a gondolat: ki hevesen tiltakozik ellene, ki elfogadja, hidegen egyiküket sem hagyja.
Ennek ellenére a film nem hibátlan. Az örök fiatalságot mindössze remek anyagcserével magyarázza, holott a sejtöregedés a genom sérülésével függ össze, az anyagcsere romlása is csak ennek egy jele. Ez már 2007-ben sem volt újdonság, és úgy gondolom, a kikezdhetetlen stabilitású genom épp olyan egyszerűen elmagyarázható két mondatban, ahogy a mérhetetlenül kiváló sejtszintű anyagcsere, ezért úgy érzem, ezen a téren lehetett volna korszerűen tudományosabb.
Másrészt célszerűbbnek éreztem volna, ha hősünk történelmileg jelentéktelenebb. Az „Ott voltam Kolombusz hajóján.” még jó volt, a többi kicsit sok, Ockham borotvájának elve alapján már hiteltelen, amit mesél.
Összességében különleges, elgondolkodtató film volt. A színészek, főleg a főhős, David Lee Smith, teljesítménye is elismerésre méltó, de a szinkronnak is jár egy nagy dicséret.
A másik film, amelyet megnéztünk, gyökeresen különbözik az előzőtől, a Mr. és Mrs. Smith. Nem vagyok a bérgyilkolászós téma nagy kedvelője, ezért mindeddig nem néztem meg, pedig már megjelent öt vagy hat éve.
Meg kell hagyni, nagyon jól kitalálták a történetet hőseink foglalkozásuk ellenére nem lövöldöznek ártatlanokra, kizárólag arctalan gonosztevőkre meg ügynökökre, szóval a célpontok abba a kategóriába tartoznak, amelyet a Csillagok háborúja óta gyakran emlegetnek úgy, rohamosztagos: azaz nem sajnáljuk őket, ők a temérdek könyörtelenül gonosz ellenség, és kész.
Pusztán a forgatókönyv valószínűleg átlagos, vagy az alatti lenne, ha nem volna benne Brad Pitt és Angelina Jolie. Ők azonban olyan feszültséget képesek teremteni a páros jelenetekben, hogy az elképesztő. Eleinte azért mert nem tudják egymásról, kik ők valójában, aztán azért, mert már tudják, de félnek, hogy a másik is tudja, a vége meg pont attól jó, hogy már mindent tudnak. Ráadásul a két színész valahogy olyan képet vág, hogy még a közepes poénok is nagyot csattannak a szájukban. (Megint csak elismerés a szinkronszínészeknek).
Így jártam anyátokkal
Levelek Júliának
Aranyhaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése