Maga a mű érdekes felépítésű, gyakorlatilag egy emberi alakot ábrázoló fotót akar jelképezni, amelynek minden egyes részét nagyító alá veszi (a kéz története, a térd története, stb.), mellesleg a műfajt szövegtestként határozza meg a szerző. Eközben másképp is összeállnak egésszé a kis darabok, a pixelek: a novelláknak tűnő fejezetekből lassacskán összefüggések olvashatók ki. Ez az, ami tetszett a könyvben, az, hogy rejtvényként is működik, szükség van az olvasó alapos figyelmére, hogy teljesen összeálljon a kép a végére. Azt gondolom, első olvasásra talán nem is állhat össze tökéletesen minden apró részlet, de emellett időnként pedig túl szájbarágós az elbeszélés. A könyv elején az volt az érzésem, kellemes rövid novellákat olvasgatok. Nagyon tetszett, hogy rövidek és mindig valamilyen csattanóval végződnek, miközben pedig általában a mi valóságunkban játszódnak a történetek. Pont megfelelő olvasmánynak bizonyult a tömegközlekedési eszközökre. Akkor kezdett a lelkesedésem megdöbbenéssé és csalódássá változni, amikor volt időm otthon elővenni a könyvet és hosszabb ideig olvasni, mert úgy már túl sok volt a tragédiából, a durvaságból, a boldogtalanságból, a kegyetlenségből. Tanulság: apránként olvassuk a Pixelt!
A mű összességében egy nagyon izgalmas írói játékra épül, de sajnos a tartalma kiábrándító. És ezt nem csak úgy értem, hogy a történetek kiábrándítják az olvasót az életbe vetett hitből, hanem az író ábrándít ki magából. Miért érdemes megírni egy izgalmas ötletet (a lazán, de rejtvényfeladvány szerűen kapcsolódó novellafüzérre gondolok), ha az csak csupa-csupa negatív és megbotránkoztató dologgal van feltöltve? Egyetlen boldog hőse sincs a történeteknek, pedig minden korosztály képviselve van. Tele van a mű emberekkel, akiknek tönkrement a házasságuk vagy rögtön az egész életük, akik nem tudnak szeretni, akiket nem tudnak szeretni, akik betegek, akik magányosak és örökre azok is maradnak, akiknek nincs egy őszinte igazi kapcsolatuk sem sem rokonnal, sem baráttal, sem szeretővel. Sokan meghalnak, van aki halálos betegségben, van akit agyonvernek, van aki öngyilkos lesz. Közben időnként naturalisztikus, máskor sokkoló vagy durva és kegyetlen eseményekkel vagy leírásokkal fűszerezi az elbeszélő a regény amúgy is lehangoló világát, és mindezt olyan közönnyel teszi, mintha komolyan hinné, hogy mindez így normális.
Nagyon unalmas már így 2011-ben az a sokszor visszatérő elem, hogy az elbeszélő kiszólogat a mű világából az olvasónak, és emlékezteti rá, hogy ám fikció az amit olvasol! hívhatnák máshogy is a szereplőt! vagy amikor azzal próbál játszani, hogy amúgy ez nem is így történt, hanem úgy, ja, mégsem, hanem amúgy!
Szóval nagyot csalódtam, mert amilyen jónak ígérkezett a könyv az elején, legalább olyan kiábrándító lett a végére. Mikor jön már el az az idő, amikor nem lesz divat öngyilkosokkal és tragikus történetekkel telerakni a szépirodalmi műveket? Miért akarja meggyőzni Tóth Krisztina az olvasóit arról, hogy az élet szörnyű, és semmi öröm nincs benne?
“Most itt megállhatnék, mert igaz ugyan, a valóság a legrosszabb lehetőségre szokott rábökni, én viszont nyugodtan kanyaríthatnám másfelé a történetet. De egyszerűen nincs időm még megtorpanni se.”
Tóth Krisztina: Pixel, Magvető, Bp. 2011, 83. o.
Juhász Viktor: A polidori
Esterházy Péter: A szív segédigéi
Kékezüst
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése