Egyfelől nagyon szellemes, tömör, megmozgatja az ember agyát és új rálátást ad a műre.
Másfelől ezeknek hátulütői is vannak. Tömörsége, és a tény, hogy két szereplő játszik mindenkit, követhetetlenné teszik a cselekményt azok számára, akik nem ismerik az egész történetet. Már pedig tartok tőle, a többség nem ismeri a teljes cselekményt, hiába tananyag.
A mű humora is furcsa volt, az eredeti poénokat csak részben aknázták ki, jobbára túlzással, nem is igen csattantak. A témától teljesen idegen modern dalok gajdolásán kívül elsöprő sikert csak két poén aratott: a pisilő szolgák jelenete, illetve az, amikor Rómeó a méregtől görcsökben fetreng.
Az új látásmód, amit a mű kínál, nem túl hízelgő. A nulla díszlet, az ócska homokszín pulóverek, kopott farmerek és elnyűtt, ormótlan bakancsok a figyelmet a színészi játékra összpontosítják, ami mind Nagy-Kálózy Eszter, mind Rudolf Péter részéről egyértelműen zseniális volt. Az előadás azonban képtelen megállni a lában önállóan a húzás önkényessége miatt. A történet felét eltötyögi a szövegkönyv az első egy-két jelenetben, onnantól pedig már hiába hadarnak a színészek egyre vadabbul, húzni kellett, egyre többet, minél inkább a végéhez közeledünk. Így nem bomlanak ki a jellemek sem, nem értjük meg, mi dolgozik a szereplőkben, és a végén leginkább arra jutunk, hogy ez a Shakespeare mekkora egy marhaságot írt…
A zárójelenet szép, de meglehetősen zavart. Szájbarágósnak és ízléstelennek éreztem a darab többi részéhez képest. De, lehet, hogy velem van baj, amiért az alpáriság és a féktelen giccs által behatárolt rendezői értelmezést nem tudom olyan könnyen ráhúzni a saját Rómeó és Júlia-képemre, mint a színészek a dajka főkötőjét jelző csipkés bugyit a fejükre.
Egy, kettő, három és Az ibolya
Diploma előtt
Don Pasquale
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése