moly.hu

A moly.hu egy izgalmas lehetőségekkel teli oldal könyvmolyoknak vagy nem könyvmolyoknak. Azoknak, akik szeretnek olvasni, szeretik leírni és megbeszélni véleményüket az olvasott művekről, és akik előszeretettel másolnak ki érdekesnek ítélt idézeteket olvasmányaikból.

Több forrásból hallottam már az oldalról, de csak most jutottam odáig, hogy megnézzem. Rögtön regisztráltam is, és azóta egyfolytában ott vagyok, és könyvekre vadászom. Még nem fedeztem fel minden lehetőséget, amit az oldal kínál, de amit már használok, az nagyon tetszik! Listát vezethetek a már elolvasott könyvekről, leírhatom a véleményem róluk, vagy csak csillagokkal minősíthetem őket. Közben minden egyes könyv saját adatlappal rendelkezik, ahol a műről szóló információkkal, a különböző kiadások fotóival, mások által kimásolt idézetekkel és a többi olvasó véleményével találkozhatunk. Van listám a tervezett jövőbeli olvasmányokról, és van egy kívánságlistám azokról a könyvekről, amiket szeretnék megszerezni.

Nem könnyű elszakadni az oldaltól, főleg így elsőre, de azért lassan itt az ideje bezárni a lapot: megyek, olvasok egy kicsit!

A Facebook mindent tud, és soha nem enged el

A Facebook, ahogy mindenki tudja, de senkit nem érdekel, visszaélésekre ad lehetőséget. Amikor az egyik szolgáltatást ellenem használták fel, úgy döntöttem, köszönöm, de ebből többet nem kérek. Törölni akartam magam, de hogy az adatlap törlése gombot hol találom, nem sikerült kiderítenem, így maradt az összes fénykép és információ egyenkénti törlése, majd az egyetlen lehetőség: hibernáltam a fiókot. De figyelem, ha egyszer véletlenül újra belépek, a fiókom megint aktív lesz! De hogy lépne be valaki véletlenül? Hát úgy, hogy a Facebook ezután is rendszeresen bombázott levelekkel, és úgy voltam számon tartva, mint előtte, pl. továbbra is jöttek az értesítések, hogy az ismerőseim meghívót küldtek, vagy más történt, amit érdemes megnéznem, lépjek be! Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy már nem vagyok ott, csak épp nem tudtam, mi az, amit nem látok abból, ami még mindig érint.

Egy évig ment ez így, míg valaki rátalált egy nagyon furmányos módon elrejtett lehetőségre, amivel tényleg törölhettem magam, de vigyázni kellett, nehogy 2 héten belül bejelentkezzek, mert az mindent visszavon! Letelt a 2 hét, és a következő Facebook-levélig azt hittem, ők már nem tudnak rólam. Dehogynem! Bármelyik ismerős bármikor kiad rólam bármilyen adatot. Így történt, hogy egyszer arról kaptam értesítést, hogy feltettek rólam egy fényképet, amit csak akkor nézhetek meg, ha regisztrálok, regisztráljak hát! És rendszeresen kapok olyan e-maileket, hogy “X ismerősöd regisztrált, regisztrálj te is!” ezután felsorolás, kit ismerhetek még a rendszerben jelen levők közül. Ami a megdöbbentő, hogy nem a már említett X-től származó adatokból vonja le a következtetést. Mert X-et a mostani környezetemből ismerem, de a  vele kapcsolatos levélben szerepel Y is, akit teljesen más városból, teljesen más csoport kapcsán ismertem valaha. De honnan tudja a Facebook, hogy X-et is, Y-t is és Z-t ismerem, egyiket a világ egyik feléből, másikat a másikból, egyiket 20 éve, másikat 10 éve, a harmadikat meg pár napja, miközben egyiknek sincs köze a másikhoz?

A Facebooktól, úgy látszik, sosem lehet szabadulni. Közben a rendszernek olyan emberekről is van tudomása, akik még nem regisztráltak, mert mindenkitől begyűjti az információkat minden emberről, akivel valaha kapcsolatba került. Aztán mindenkit levelekkel bombáz, és hetente többször arra biztat, hogy regisztráljon és adjon ki még több adatot magáról és ismerőseiről.

Amúgy hogy lehet, hogy bárki bejelölhet egy fényképen anélkül, hogy nekem jóvá kellene hagynom? És hogy bárki kiírhat rólam bármit? Meg van a jogom, hogy utólag, miután minden ismerősnek naplózta az egész történést, töröljem, de hogy előre cenzúrázzam, ahogy az iwiwen, az lehetetlen.

Közben egyre több ember mindennapjainak lett és lesz része a Facebook. Mindenki ott kommunikál, ott ad hírt magáról és másokról, ott közli az ismerősökkel a fontos információkat, ott mutatja meg a fényképeit, e-mailben pedig nem, mert “a Facebookon mindenki fent van! Te nem? Akkor gyorsan regisztrálj!”. Ennek köszönhetően maradtam már le rendezvényről, mert nem jutott el hozzám a meghívó, és nem jutok hozzá olyan fényképekhez, amik engem is érintenek és érdekelnek, mert csak a Facebookon tették elérhetővé őket.

Aki nem regisztrál a Facebookon, az mindenképpen rosszul jár, mert így mindenből kimarad. És amúgy is: mindenkit számon tart a rendszer, azt is, aki nem regisztrált. Még.

Nyolcvan nap alatt a Föld körül

A címben említett Verne-regénynek számtalan feldolgozása készült. Köztük néhány kiváló is, mint az 1989-es tévésorozat Pierce Brosnannel vagy a rajzfilmsorozat, amelyet gyerekkoromban vetített először magyar televízió. Múlt hétvégén megismerkedtem egy új, mégpedig meglepően szokatlan feldolgozással, amely nem más, mint a Piatnik által gyártott társasjáték.

Egy regényből társasjátékot gyártani legalább annyira bátor vállalkozásnak hangzik, mint vállalkozni arra 1872-ben, hogy az ember nyolcvan nap alatt körbeutazza a Földet, a játék tervezői azonban nem okoznak csalódást. Aki leül a tábla mellé, egy izgalmas kaland részesévé válik, ahol szerencsére és előrelátó tervezésre épp úgy szüksége lesz, akár Phileas Foggnak volt a regényben. Közben a játékos ki van szolgáltatva az elemeknek, a menetrendnek, a különböző késlekedéseknek nem is beszélve a Fix nyomozót jelképező báburól, amely a legbosszantóbb módon tudja lopni az ember idejét.

Az átlag társasjátékokkal szemben nagyon izgalmas, mivel nem feltétlenül az nyerő, aki elsőként beér a célba, ugyanis több célba érő játékos esetén azé a győzelem, aki a legkevesebb nap felhasználásával visszaér Londonba. Akár még arra is lehetőségünk adódhat, hogy megdöntsük a regényhős 79 napos rekordját.

Kettő–hat játékos szállhat be a küzdelembe, és mindegyikük egy-egy új lehetőséget hoz a játékba (pl. versengést a kezdésért, a detektív másokra uszítását stb.). Összetettsége ellenére nagyon könnyű beletanulni a szabályokba, tökéletes mindig-nyerő módszer viszont nem fejleszthető ki hozzá, mert minden alkalommal rugalmasan kell alkalmazkodni az éppen fennálló helyzethez, így a játék sosem válik kiismerhetővé vagy unalmassá.

Prince of Persia - Forgotten Sands

Májusban két új Prince of Persia látott napvilágot. Mire hozzám eljutottak, bizony már július volt, de ez a pár hónap, azt hiszem, nem számít sokat.

Elsőként a játékkal találkoztam, amelynek Forgotten Sands a címe. A 2008-as kevésbé jól sikerült játék után a készítők végre újra megtalálták a tökéletes egyensúlyt a játék kialakításánál. Ilyen jól utoljára a Sands of Time-ot élveztem. A herceg is a régi, ugyanaz a szereplő (az ismerős szinkronhanggal), akit a korábbi trilógiában már megismertünk, azonban a történet az első két rész között játszódott, tehát a Sands of Time után, de a Warrior Within előtt.

Hősünk épp bátyját, Malikot kereste fel, akinek a várát azonban egy ellenséges hadsereg ostromolta. Már-már a palota is elesett, amikor Malik úgy döntött, utánpótlásként felhasználja Salamon király démonseregét, amelyet a mitikus uralkodó a kincstárba zárt egy varázslattal. Csakhogy, mint később kiderült, a sereg egyáltalán nem Salamoné volt, hanem épp az ő elpusztítására tört. A homokdémonok most, hogy kiszabadultak, nekiálltak elpusztítani mindent.

A herceg így a vendégeskedés helyett dzsinnek háborújába keveredett, ahol a tét legalábbis az egész királyság sorsa volt. Ráadásul a homokszörnyek vezetője, egy hatalmas erejű ifrit (tűzdzsinn), Ratash még testvére testét is megszállta. Főhősünk azonban nem egymaga harcolt ellene. A palotában lakó utolsó jóságos dzsinn,  Razia átadta neki erejét, így képes lett röviden visszaforgatni az időt, pár pillanatra megdermeszteni a vizet, újra valódivá tenni párat Razia régi emlékei közül (egyszerre csak egyet), és hatalmas ugrásokkal ellenfeleire rontani.

A grafika igényes volt, és a játékon belül remekül keverték az ügyességi meg a logikai feladatokat a harccal. Egy pillanatra sem volt unalmas vagy monoton, sőt, leginkább az volt az érzésem, hogy egy pillanat alatt vége lett a történetnek.

Külön tetszett a játék rugalmassága. A fejlődési rendszert úgy találták ki, hogy egyaránt támogassa azt is, aki a harcban jobb, és azt is, aki inkább az ügyességi feladatokban, ugyanis a megfelelő képességek fejlesztésével minden játékos ellensúlyozhatja saját gyenge pontjait.

Ha valami hiányzott a játékból, az a jó zene volt. A trilógia első és harmadik része egy-egy hangulatos stáblistazenével búcsúzott a játékostól, ez volt a meghatározó zenei téma is végig a játék során. Ennek a játéknak ilyen nem volt, egy-két arabos motívummal beérte az egész játékidő alatt is, a mérföldhosszú stáblista alatt pedig kifejezetten unalmas volt.

Korábban:
Az új Prince of Persia (A bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Hercegi kalandok Perzsiában (A bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)
Játékból filmet (A bejegyzést hamarosan újra feltöltjük)

51-es bolygó

Az űrhajózás hajnala óta rengeteg scifi íródott arra a témára, mi lesz ha eljönnek az idegenek. Jók lesznek? Vagy éppen gonoszok? Ugyanígy filmek sorai születtek arról, mi lesz akkor, ha mi más világokra érkezünk. Az 51-es bolygó pontosan ezt a két ötletet egyesíti: az idegenek által lakott világra érkező emberi űrhajós ugyanis az idegenek szemében a hódító földönkívüliek előfutárának tűnik.

A film rendkívül ötletes. Megmutatja a békés átlagpolgárok életét, akiknek a grillpartiját tönkretette, hogy a leszállóegység a pázsitjuk közepén landolt. Megmutatja a katonaság közhelyesen arrogáns arcát, és azt is, hogy voltaképp ők is csak jót akarnak. Külön tetszett, ahogyan a sajtó függetlenségét és igazságra törekvését bemutatta a történet (tudniillik, az első fenyegetésnek lefeküdtek, az idegen világ űrhajósáról viszont igyekeztek minél feketébb képet festeni, mert az néz ki jól a hatórás hírekben).

Az idegen világ kidolgozása dicséretet érdemel. Az ötvenes évek Amerika-nosztalgiáját eleveníti meg, csak persze minden más. A gömbölyű és kerek formák dominálnak mindenütt, ugyanakkor a hangulat, a térrendezés, minden olyan boldog nyugodt, mint ahogy, mondjuk, a Pleasantville ábrázolja. Csak persze ebbe a nyugodt kompozícióba belecsöppen egy NASA űrhajós.

Rengeteg nagyon jól kitalált utalás is van a történetben, és a cselekmény is jól sikerült. A humor is a helyén van, izgalmas is, meglepően sok helyen. Egyszerűen minden rendben. Mégis, ha egy negatívuma van a filmnek, akkor azt mondanám, hiányzik belőle valami, amitől átütő erejűen eredeti vagy megkerülhetetlenül új lenne. Ettől függetlenül nagyon szórakoztató volt.

Hasonló filmek korábban:
Clutch Powers kalandjai
Jégkorszak 2: Az olvadás