A Tartózkodó érzelem című film, amely 2007-ben készült, és a Meggyőző érvek c. Jane Austen regény adaptációja, nagyon meglepett. Úgy érzem, semmi köze nincs sem a regényhez, sem Jane Austenhoz, sem pedig a kor szokásaihoz, leszámítva persze a személyneveket és a helyszíneket. A film rendkívül realistán van filmezve: zavarba ejtően közelről mutatott arcrészletek, sötét színek, remegő kamera, semmi napfény, semmi vidám szín. A főhősnő haja az utolsó jelenetig ápolatlan és előnytelen, nővére, aki a könyv szerint 29 éves, a filmben ráncos. De hagyjuk a színeket és a színészeket! Sokkal nagyobb csalódás, hogy a történetet nagyon átalakították és ez egyáltalán nem vált előnyére. Más szájába adtak fontos szövegeket, mint akitől hitelesen hangzott a regényben, felcseréltek és beleírtak jeleneteket stb. A végefelé már kimondottan kíváncsivá tett, vajon hogy oldják meg, hogy ez a furcsa feldolgozás is oda fusson ki végül, mint az eredeti történet. Mert nagyon más lett, és erre az sem mentség, hogy rövidíteni kellett, hiszen rengeteg idő megy el eseménytelen és lehangoló jelenetekre. Ilyen például, amikor nagyon rossz hangulatú zenei aláfestés közben hosszan nézzük messziről, ahogy a nagy társaság minden tagja egyenként felmegy a lépcsőn a sötét, viharos, szomorú időben, miközben semmi nem viszi előrébb a cselekményt, csak azt erősíti, hogy ez a történet nagyon nem szórakoztató. Pedig a regény az volt, nagyon szerettem, izgalmas volt és érdekes, és egy percig sem hangolt le. Bezzeg a film még a legboldogabb jelenetet is gyászjelenetté alakította. Nagyon meglepett, hogy romantikus vígjáték helyett tragédiát rendeztek belőle!
Közben néhány nappal ezelőtt ismerkedtem meg egy másik Jane Austen-regény filmváltozatával is, a négyrészes Emmával (2010, főszerepben Romola Garai), ahol bár meglepett Emma jelleme, mert nem annyira jól nevelt és okos, mint a regényben vagy a korábbi – általam már régóta ismert – filmfeldolgozásban (1996, Gwyneth Paltrow-val), hanem kimondottan meggondolatlan és éretlen, mégis elfogadhatónak érzem ezt a variációt. Mind a négy részt nagyon élveztem elejétől végéig, mind a hangulat, mind a színészek hitelesek. Itt is vannak apróbb változtatások, de ezek előnyére válnak a történetnek, mert leginkább arról van szó, hogy részletesen megmutatnak olyan jeleneteket, amelyek a könyvben csak említés szintjén vannak meg. Többször csodálkoztam rá a rendezés koncepciójára, ahogy olyan dolgokat emel ki vagy állít párhuzamba, amelyek nagyon találóak és még inkább emelik a film színvonalát.
Érdekes, hogy mennyire különböző módon viszik filmre Jane Austen műveit, amelyek ugyanabban a világban játszódnak, hasonló téma köré szerveződnek, műfajuk azonos, csak a fontos szereplők jellemében és helyzetében vannak eltérések. A filmek pedig vagy hűnek mondhatóan adják vissza a történetet, vagy valami teljesen mást hoznak ki belőle. Meglepett még a Mansfield park is, amely a Tartózkodó érzelemhez hasonlóan nyomasztó hangulatú, főhősnője pedig teljesen más jellem, mint a könyvbeli Fanny. Viszont mindig is tetszett az Értelem és érzelem Emma Thompsonnal, Kate Winslettel, Hugh Granttel és Alan Rickmannel, és nagy kedvencem a hatrészes Büszkeség és balítélet Colin Firth-szel és Jennifer Ehle-lel.
Valószínűleg mindenkinek más feldolgozás tetszik, érdemes ezért megismerkedni minél többel, amennyiben szeretjük Jane Austen történeteit. Tervezem, hogy végignézem a többi feldolgozást is, amit még nem ismerek.
A Galaktika közzé tette a legjobb zenéjű videojátékok felsorolását. Egyelőre a második öt helyezést hozták nyilvánosságra, de máris olyan játékok jutottak eszembe, amelyeknek a felsoroltaknál jobb zenéje van. Ez persze azon is múlik, hogy más játékokat ismerek, mint a felsorolás készítője.
Viszont kedvem támadt nekem is toplistát gyártani. Mindenféle videojáték közül válogattam, nem csak PC-re kiadottak közül, viszont alapból kizártam minden filmből készült játékot (pl. Indiana Jones, Star Wars, Blade Runner). Ezen kívül csak olyan játékokat vettem számba, amelyeknél minden szám egyaránt színvonalas.
10
A tizedik helyet nálam a Monkey Island nyerte. Klasszikus darab, a főtéma minden játékos fülében ott cseng mióta csak játszott valamelyik résszel. Ráadásul még eljátszani is könnyű. Michael Land szerezte az 1990-ben megjelent első részhez. A hangulat találó: karibi, bohókás és kicsit romantikus.
A Monkey Island egy vérbeli kattintgatós (point&click) kalandjáték, amelyben rengeteg filmes és egyéb utalás van, sok-sok humor és számtalan eredeti ötlet. Az utóbbira a legjobb példa a harcrendszer, ahol a vívást a közben elsütött jobbnál jobb bemondásokkal kell megnyerni.
9
A kilencedik hely a 2009-es Majesty 2 – The Fantasy Kingdom Sim című stratégiai játék zenéjének jutott, amelyet Andreas Waldetoft szerzett. A játék egésze alatt hangulatosan kíséri az eseményeket, ráadásul különböző variációkban áthatja a főtéma.
A Majesty 2 működését tekintve nagyon eredeti. Olyan mintha egy szerepjátékban (gondoljunk a WoW-ra, vagy a Skyrimra) mi adnánk a küldetéseket a hősöknek, akik maguk vásárolnak, szereznek tapasztalatot, és indulnak küldetésekre. Közvetlenül tehát nem avatkozhatunk bele a térképen mozgó egységek tevékenységébe, pusztán azáltal, hogy közhírré teszünk egy új küldetést tetszőleges nagyságú jutalommal, amely lehetőleg elég nagy ahhoz, hogy felkeltse a hősök érdeklődését.
8
A nyolcadik helyre ismét egy kalóztémájú játék került, amelyet csak azok ismerhetnek, akik játszottak PS2-n vagy Xboxon. A 2002-ben megjelent Pirates! The Legend of Black Katre gondolok, amelynek Frank Klepacki készítette a zenéjét.
A játékban egyaránt kalandozhatunk szárazon és vízen. Az utóbbi során lélegzetelálló tengeri ütközeteket vívhatunk megannyi hajóval. A pengecsattogás, az ágyúdörgés, a deszkaropogás és a felrobbanó lőszerraktár hangja mellett a legnagyobb hangulatot természetesen a zene hozza a játékba. Igazi tengeri medvéknek való!
7
A hetedik helyre egy magyar versenyző került, mégpedig Nagy Ervin és Kreiner Tamás zenei anyaga, amelyet Haegemonia – Az Univerzum Légiói című játékhoz készítettek. A remek látványvilágú, hazai fejlesztésű űrstratégiai játék megjelenésekor egészen új irányba nyitott működési elvével. Máig nem játszottam hasonlóval, amit ilyen jónak találnék.
Az alábbi videót pedig érdekességként linkelem be. Hallható alatta a zene is, de sokkal különlegesebb Kristóf Tibor zseniális hangalámondása. (Halk, ezért fontos feljebb venni előtte és lejjebb tekerni utána a hangerőt!)
6
A Total Annihilation a maga idejében, 1997-ben etalon volt stratégiai játékok terén. Számtalan gyártható egysége miatt rengeteg féle taktikával lehetett játszani. Zenei anyaga a játék többi részéhez hasonlóan kidolgozott volt. Mintakén álljon itt a March Unto Death című szám. Szerzője Jeremy Soule.
5
Cate Archer a női James Bond, aki a The Operative: No One Lives Foreverben mutatkozott be. A hidegháborús hatvanas évek kémtörténeteinek hangulatát idéző lövöldözős-lopakodós játék a vérbeli és a laza játékosok számára is egyaránt szórakoztató volt. Izgalmas küldetései és története annyira kidolgozott volt, hogy egyetlen valódi licencelt Bond-játék sem ért a nyomába.
A zenéje első osztályú, ráadásul egy bónuszlemez is járt hozzá, amelyről a játékban hallhatóakhoz hasonlóan a hatvanas éveket idéző számokat hallgathatunk. Zeneszerző: Guy Whitmore.
Ez a főcím:
És itt egy szám a bónusz lemezről is:
4
Sokáig kedvenc játékom volt az Outcast, amely egy igazi scifi. Sajátos voxelgrafikus megjelenítése gyönyörű képet adott a korabeli játékokhoz képest. Lennie More által írt zenéje a Galaktika listáján csak kilencedik lett, én azonban többre értékelem. Nemcsak színvonalas, de gondoskodik arról is, hogy a játék közben egy scifi filmben érezze magát a játékos. A szám címe Heaven on Adelpha. (Adelpha a bolygó, ahol a történet játszódik.)
3
Steve Jablonsky nevét a Transformers című trilógia nagyszerű zenéjének szerzőjeként ismerhetik a fimkedvelők. Kevesebben tudják azonban róla, hogy játékzenéket is ír, például minden idők legsikeresebb játéksorozatának, a Simsnek a harmadik részéhez ő írta zenéket (leszámítva természetesen az átdolgozásokat).
A játék lényege, hogy a játékos szereplőjének mindennapjait irányítja, a család, a gyereknevelés, a barátok, a partizás és persze a munka között egyensúlyozva. Ez utóbbi természetesen szinte bármi lehet a borpalackozástól az Indiana Jones-féle régészkedésen keresztül a köztisztviselői munkáig. A világ pedig érdekesen vegyíti a modern technológiákat az 50-es évek békebeli, kisvárosi életével.
2
A Sony 2005-ben megjelentetett egy különleges játékot, amelyet nálunk Shadow of the Colossus címen hoztak forgalomba, és nemrég ismét megjelent PS3-ra. Képi világa olyan, mintha akvarellel festették volna aprólékosan kidolgozva, pasztell színekkel. A főhősnek csak pár ellenféllel kell szembenéznie, ezek azonban hatalmas óriások, akiket meg kell találnia a kietlen világban, majd ki kell fürkésznie gyenge pontjukat, hogy legyőzze őket.
A Ko Otani által írt zenei anyag egyaránt visszaadja a vándorlás ürességét és a harcok hősiességét attól függően, hogy éppen mire van szükség. Tökéletesen kiegészíti a játék világát.
Az alábbi szám címe: The Opened Way
1
Az első helyezés egyértelműen Nobuo Uematsué a Final Fantasy sorozat legjobb részeinek zeneszerzőjéé. A sorozatba tartozik minden idők két legjobb történetű japán szerepjátéka (FF7, FF8). A sorozatról nem szeretnék írni, mert korábban már többször írtam róla.
A zenéje létfontosságú eleme a játéknak, és ez még inkább így volt akkor, amikor még nem voltak szinkronizálva, csak feliratozva. A játék hangulatának nagy részét a zenének köszönheti. Emiatt érezte a játékos a pöttöm pixelhősők harcait is eposzi harcoknak.
A sors fintora, hogy a 12. résznek csak a főcímzenéjét szerezte Nobuo Uematsu, ám ez a zene itt a legjobban hangszerelt, ezért ezt a változatot teszem be:
Akik lemaradtak
Két játékzenét szívesen betettem volna, de nem feleltek meg az általam kitalált kritériumoknak. Az egyik a Mass Effect 2 című scifihez készült trailerzene, amelyet a Two Steps from Hell szerzett. Sajnos a játék zenéje messze jelentéktelenebb ennél, ezért nem kerülhetett fel a listára. Ez a szám viszont itt meghallgatható a reklámfilmben.
Hasonló problémám volt a World of Warcfarttal, amely egy zseniális, heroikus 40 másodpercet leszámítva a minőségi de háttérbe vesző zenéje miatt szintén kimaradt a listáról.
Ma délután, még ünnepi hangulatban, kedvem támadt főzni valami különlegeset. Így született meg a Melba szelet.
Miután körbesütöttem és megpároltam a friss csirkemellet, tepsibe tettem. Került rá egy réteg Délhús-féle sült sonka felvágott, erre konzervbarack, végül sajt. Mindezt addig sütöttem a sütőben, amíg a sajt el nem kezdett pirulni. Íme az eredmény (nem csak szép, de finom is!):
Úgy érzem, semmi köze nincs sem a regényhez, sem Jane Austenhoz, sem pedig a kor szokásaihoz, leszámítva persze a személyneveket és a helyszíneket. A film rendkívül realistán van filmezve: zavarba ejtően közelről mutatott arcrészletek, sötét színek, remegő kamera, semmi napfény, semmi vidám szín. A főhősnő haja az utolsó jelenetig ápolatlan és előnytelen, nővére, aki a könyv szerint 29 éves, a filmben ráncos. De hagyjuk a színeket és a színészeket! Sokkal nagyobb csalódás, hogy a történetet nagyon átalakították és ez egyáltalán nem vált előnyére. Más szájába adtak fontos szövegeket, mint akitől hitelesen hangzott a regényben, felcseréltek és beleírtak jeleneteket stb. 
A végefelé már kimondottan kíváncsivá tett, vajon hogy oldják meg, hogy ez a furcsa feldolgozás is oda fusson ki végül, mint az eredeti történet. Mert nagyon más lett, és erre az sem mentség, hogy rövidíteni kellett, hiszen rengeteg idő megy el eseménytelen és lehangoló jelenetekre. Ilyen például, amikor nagyon rossz hangulatú zenei aláfestés közben hosszan nézzük messziről, ahogy a nagy társaság minden tagja egyenként felmegy a lépcsőn a sötét, viharos, szomorú időben, miközben semmi nem viszi előrébb a cselekményt, csak azt erősíti, hogy ez a történet nagyon nem szórakoztató. Pedig a regény az volt, nagyon szerettem, izgalmas volt és érdekes, és egy percig sem hangolt le. Bezzeg a film még a legboldogabb jelenetet is gyászjelenetté alakította. Nagyon meglepett, hogy romantikus vígjáték helyett tragédiát rendeztek belőle!
